A korábban már említett olcsó mindenes kés kukhri-pengés tesójának (sajnos az eredetileg rendelt Bowie-fazonút nem küldték el...) törött markolata egy rendeltetésszerű használatnak véletlenül se nevezhető "dobóteszt" után. Egy félórát-órát dobálhattam (közben néha a hegyével is beleállt azért a "céltárgyba", és az olyankor mindenért kárpótolt...), mire szétrepedt:
A nyers acél persze (a penge köszöni szépen, jól van) továbbra is használható, de attól tartok, most már tényleg csak dobálásra:
Kedves Feleim!
Az utóbbi hetekben semmi sem változott, azért nem írtam... De most már kisütött a nap, tönkrevágtam az egyik kínai "túlélő" kést, szétkapartam és eltörtem az egyik "túlélő" szikragyújtót (a Primust; anélkül, hogy akár csak egyetlen száraz falevelet is megyújthattam volna vele), és megdöglesztettem újabb két fogságban tartott "szabadtéri" növényt az utóbbi időben tanúsított felelőtlen jövés-menésemmel.
Tegnap pedig kukoricakását főztünk bográcsban a Zsuzsival vacsorára, ma reggel pedig életem legkisebb tejesdoboz-origamiját sikerült meghajtogatnom... Betelt a budi, és a komposztálásra szánt kakáshordó is, úgyhogy azóta lejárunk a közeli okmányirodába bonyolult hivatalos ügyeket (pl. Remeténé Asszony névváltoztatását) intézni, mert ott mindig van vécépapír...
Közben megduplázódott a telekméretünk (1400m2-re; igaz, ezzel most még csak a vadregény-faktor nőtt, a hasznosítható terület alig.)
Le fogjuk szépen fotózgatni, hogy hol tartunk most ("ilyen volt"), és fokozatosan követjük majd a fejlődést az "ilyen lett" állapotok... ööö... végtelen során át.
Szóval, gyűlik az anyag, és a jövő héten végre új lendületet kap az "Alternatív Túlélő Életmódunk" dokumentálása, csak még kb. 7-10 napon keresztül annyi béna kötelezettségnek kell eleget tennem, amik mellett a blogolásra nem marad idő és energia.
(Egy ilyen kötelezettség pl. itt hallgatható meg, a "Dynamo Effect" c. EU-s médiakampány részeként.)
Errefelé viszonylag mindennapos látványnak számít; az első úgy 30-35 évemben egyet se láttam, itt viszont már kettőt is (a másik egy nőstény volt, tavaly; annak egyébként nincs szarva).
Ja, közben eszembe jutott, hogy az előző 30-35 évben városban laktam, ott eleve ritkábban fut össze az ember ilyenekkel.
(Nagyon hasonlít az orrszarvú bogárra (Oryctes nasicornis); mindkettő él is nálunk, és mindkettő védett. És aránylag közeli rokonok is (ganéjtúrók — scarabaeidae).)
Kedves Naplóm!
Betelet az első hordó. 13 adag fért bele "kényelmesen". (Természetesen nem tömtem tele, több okból sem, amelyeket mind a Tisztelt Érdeklődők fantáziájára bízok.)
Egy ideig penészes volt a tetején a fűrészpor, mert túl sokáig volt nyirkos hidegben. De (most, hogy végre megtehettem) kitettem a napra egy kicsit, és kiszáradt.
Már nem büdös. Sőt, a legjobb hír az, hogy 3-4 hónap alatt láthatóan tényleg összébbkorhadt az egész: az utolsó szintvonalhoz képest 20-25%-ot zsugorodott.
Szóval, egyelőre sínen van a folyamat, most még egy-két további hónapot a hordóban állva tölt az anyag, addig elkezdtem tölteni a következőt.
(A komoly izgalmak persze majd akkor kezdődnek, ha eljön az ideje a "deponálásnak": ki kell majd önteni a cuccot egy erre a célra elkülönített komposztérlelőbe, és az már nemigen lesz olyan vidám mulatság, mint az eddigiek...)
Ööö, az előzetes "villantásoknak" megfelelően, a hosszú rádiócsend után új fordulatot vett tehát az emberkísérlet... A bizonyító erejű felvételek (köszi a tesóméknak a míves médiamunkát!):
A reggelim: "forrásvízzel főtt natúr rizskása, avas téliszalámi-darabkákkal, bögrében". (Zsuzsi szíves tájékoztatása szerint ez már majdnem rizottó, ezért bátorkodtam megelőlegezni neki a címbeli megtisztelő, bár kissé affektálós nevet.)
Egy ilyen fél kilós adag egész napra elég. Egyébként elég szar, reggel óta még mindig eszem, és már nagyon unom, de a fele még hátra van... (Így már nem akkora csoda, hogy egész napra elég, tudom...)
Egyébként, csak későn, evés közben jutott eszembe, hogy: FŰSZEREK, bazdmeg, fűszerek!!!... Úgyhogy legközelebb már tudni fogom a titkot, és nem csak majonézzel tocsogósított változatban lesz elérhető a menümön ez a gyorsan, egyszerűen elkíszíthető táplálék, hanem petrezselyemmel (hagymával nem volt finom, már próbáltam, ahhoz sokkal több macera kellene, meg szerintem pecsenyezsír is...), köménnyel, kakukkfűvel, zsályával (ezt a zsályát is a Zsuzsitól tanultam, mert ő egy olyan okos lány!... (remélem, olvassa... ;) ), meg pl. mondjuk sóval...).
A rizsfőzés boszorkányos ügyességet követelő művészetéről nemzedékről nemzedékre öröklődnek a legvalószínűtlenebb legendák minden családban; nem vagyok ezalól kivétel én sem. Talán csak egy árnyalatnyit csiszoltam az eljáráson, és így most az én trükköm annyi, hogy a vízbe szórt rizset öt percre bekúrom a mikróba, aztán mikor kihűlt, akkor jól megeszem...)
(Hozzáadtam a "zöld" címkét is ehhez a bejegyzéshez, pedig a rizs az szemmel láthatóen fehér... És még az alma is sárga. Viszont ez egy nagyon "eco-friendly" kaja, azt hiszem, a pár cafat téliszalámi-darab ellenére is. Egy kis rúd szalámi (kb. 2000Ft) ugyanis hónapokig elég, és alkalmanként akármilyen keveset is elég enni belőle ahhoz, hogy olyan érezzem, mintha húst is ennék... Nem, nem akarok leszokni a húsevésről, csak magátúl alakul így. És csak akkor, amikor itt vagyok kint. Ha visszamegyek a városba, azonnal visszaváltozok "budapesti lakossá". Hmm. Érdekes. Vagy nem. As you wish.)
Nem vagyok itt, illetve itt vagyok (épp nemrég pisiltem mintákat a domboldali szűz hóba), de álló nap csak a Zsuzsival emailezgetek, meg esemesezgetek... meg... ilyenek...
Ezt a bejegyzést is csak azért írom, hogy ha esetleg még mindig erre tévedne valaki, akkor tudja hova írni a méltatlakodó megjegyzéseit.
Ja, és szeretettel üdvözlök mindenkit Valentin-nap alkalmából (asszem az holnap van, ugye?)! Hogy az egy mekkora baromság!... Még nagyobb, mint blogot írni arról, hogy mikor milyet pisil meg kakil az ember... (Zsuzsikááám!... [— Sajnos úgy tűnik, hogy az ide linkelt "Ozzy's chasing turd" videót (kegyeleti okokból?... ;-o ) leszedték a YouTube-ról, így az első látásra értelmezhetetlen összefüggést legfeljebb szóban tudnám, az érdeklődő ínyenceknek, elmagyarázni...])
Na, de hogy legyen valami ünnepi vidámság is, itt egy kis szűnni nem akaró Peter Serafinowicz:
És, aki nem tud (vagy akar) angolul, annak Sickratman csodaszép klasszikusa: "Evvel a Dalban...":
És (hoooosszú kihagyás után...) lőn újra este és lőn reggel: tizedik nap...
A hordó büdös. (Több hetes mozdulatlan "érés" után, 10-15 fokban.) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy itt is megtalált és szüntelenül üldöz engem a kezdők szerencséje...
Ööö... Sziasztok, jónapotkívánok, elnézést a hosszú hallgatásért — csak itt a függöny mögött véletlenül megpusziltam valakit, és közben cserbenhagyott az időérzékem... Még egyszer elnézést...
Nemsokára jelentkezek (-zünk?! :-o ), de tényleg; az emberkísérlet (nőstény remetével kiegészülve?!... ;-o ) folytatódik! Addig is, gyorsan:
Nemsokára jövök egy rövid beszámolóval arról, hogy hogy válik be egy gazos-bozótos domboldal szelidítésében ez a (nem is olyan drága, pedig Gerber) fűrészes machete:
és egy rögtönzött téli túra során egy ilyen (szintén nem drága, sőt egyenesen kínai) "erdei kés":
(Mindkettő kapható Magyarországon is, ha nem is olyan vidám áron, mint odakint Ámerikában, de jó esetben itthon is kijön 10.000 forintból — a kettő együtt! Ja, és hogy miért pont ezt az "ócó" kínai szart?! Hát ezért: www.knifetest.com/forum/showthread.php?t=57)
Apropó, kések... Amíg beteg voltam, ráértem pl. első kézből utánajárni annak is, hogy mit jelent, ha egy kés borotvaéles (elnézést a béna fotókért, de valahogy mindig ez van, ha én látszok rajtuk; egyébként az "epilláció" szárazon történt, és a kés éle észrevehetően gyengült a végére):
És a műszer pedig, anyám konyhájából:
[FIGYELEM! A kövekező néhány mondatban nemi közösülésre, sőt azonos neműek közti véfertőzésre utaló felszólítás, valamint gusztustalan testváladék említése található, csúnya szavakkal megfogalmazva!]
Miközben Monsanto úr beszélgetni kísér, a szomszéd lakásban (ahonnan a papírvékony válaszfalon át néhány nappal korábban a "Basszál meg, Robi, nem érted?! Mi bajod van neked?! Tedd már be, nem érted, hogy most nekem ez kell?!" méltatlankodás hallatszott át) újabb sajnálatos konfliktus bontakozik éppen kifelé...
...K. Róbert sértett fennhangon kikiabált az előszobába, hogy "Te vagy az, Juli, bazdmeg az anyádat?", majd tovább folytatta italozó életmódját. Élettársa (D. Júlia) ekkor kést ragadott elő retiküljéből, melyet tisztázatlan körülmények között előzőleg vett magához, majd erőkifejtés segítségével belökte az ajtót, mely szorul. Ezután válaszában közölte a sértettel, hogy "Én vagyok, te mocskos, rohadt geci, mér, kit vártál, a kurvádat vártad?!"
A sértett állítása szerint erre nem tudott érdemben felelni, mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hanem rátekintett élettársa kezére, és megállapította, hogy abban emberélet kioltására alkalmas eszköz villan. D. Júlia közelebb lépett, és viszonylag gyengéd mozdulattal egy ízben beleszúrta a kést a sértettbe, aki azonban erre telefonon feljelentést tett, mire a kiérkező rendőr járőr (T. Zoltán ftőrm.) hangos "Megállj!" kiáltással meghiúsította a bűncselekmény további kialakulását.
D. Júlia erre hátrébb lépett, és a fegyverként használt tárgyat önmaga ellen fordítva a járőrt öngyilkossági szándékkal megfenyegette. T. Zoltán ekkor további intézkedést foganatosított, melynek részeként bilinccsel mindenkit egy-egy távol eső berendezési tárgyhoz rögzített. Ezután telefonszóban ismertette a tényállást felettesével, majd bevárta a helyszínre érkező kollégákat.
Eközben a sértettnek egy emberi hajszálban talált DNS segítségével sikerült észrevétlenül kiszabadulnia, majd ezen felbátorodva ismeretlen helyre távozni kezdett, de onnan nem sokkal később inkább bizonytalan léptekkel visszatért poharáért, melyből későbbi állítása szerint mintegy 1,5 dl kisüsti pálinkát fogyasztott, fájdalmai enyhítése céljából. D. Júlia ekkor késével (melyet azóta is erősen fogott) ismételten hadonászni igyekezett, és megbilincselt kezeit ráncigálva összefüggéstelen szavakat intézett a jelenlévő személyekhez. Eközben haja felismerhetetlenül összekócolódott. A saját magát ezért ettől fogva ismeretlen tettesként azonosító D. Júlia — felismerve a helyzetben rejlő ellentmondásos lehetőséget — haladéktalan szabadon bocsátását követelte. Végül azonban tekintete találkozott a mindvégig határozott fellépést tanúsító, délceg T. Zoltán járőr tekintetével, mire felhagyott cselekedetével.
Ezután a sértett és D. Júlia elszállításáig további rendzavaró magatartás nem történt. És ezzel végre megérkezünk a jelenbe, amikor a sértett vallomását jegyzőkönyvbe rögzítjük, és épp várjuk a következő mondatát...
Sajnos én viszont itt további részletekkel erről az ügyről nem szolgálhatok, mert a folytatásos igaz történet második részének itt váratlanul vége szakad, amint egy kemény ütést érzek a fejemen, és megkönnyebbülve elájulok, mert már így is hajnali 3 óra van. (Folyt. köv.)
[Megj.: Így volt. Igaz történet. Valóságmag. Itt-ott egy-két megváltoztatott betű, írásjel, "diszkréció végett". Maximum.]
Nem vagyok eufób, csak kurva ideges ilyenkor (részlet egy leválváltásból két haverommal):
hátha fontos vkinek
http://www.origo.hu/uzletinegyed/hirek/20100121-valtozni-fog-a-termekek-cimkeje-ez-pedig-zavart-okozhat-a.htmlkösz, hasznos info.
egyébként tiszta röhej az egész EU-s szinten.
Jaja... Kibaszott Homo Sapiens... Végigparázta a Y2K-t, de képtelen a dologból tanulva a szaros szabványba 4-jegyű évszámot előírni.
(Persze, attól még a hónap-napból véres kavarodás lesz, de legalább akkor csak hónapokat tévedhetnénk, nem éveket.)
De hálistennek én már remete vagyok, nekem semmi közöm ehhez a szétbaszott világhoz! ;)
FRISS: Elnézést, mérgemben elég felületesen olvastam a fenti cikket, és lehet, hogy elhamarkodottan szapultam az EU-s bürokráciát (amit persze nem kell attól félteni, hogy bármiféle dühöngéssel kárt tehetnék benne...). Lehet, hogy az igazi bűnös a tökfej magyar szabályozás, ami egy körrel rendszerint túllihegi buzgó stréberségében az EU-s előírásokat — amelyek általában sokkal engedékenyebbek, mint a hazaiak. (Ehhez képest persze általában pont az EU-s "szigorra" mutogat a magyar állami vízfej, mikor kiderül, hogy megint a saját farkára (pontosabban a mi farkunkra) lépett rá a nagy igyekezetben.)
Egy másik (kommentekben felmerült) gondolatot is érdemes alaposabban körüljárni:
ölni jó. próbáld ki.
létfenntartás, önvédelem, csak ez lehet az indok.
Tudom, már próbáltam. Kicsi koromban lőttünk ürgét meg madarakat apám légpuskájával. Aztán az egyik alkalommal, mikor nem döglött meg egyből, és mivel elfogyott a golyó, egy darab kővel kellett agyonverni a magát összehugyozó, összeszaró, vérző, remegő, és egyre jobban széttrancsírozott, de még mindig élő állatot. Akkor, mondjuk úgy, rájöttem: nem, ölni mégsem annyira jó...
ölni nemegyenlő kínozni.
alapvető állati(emberi) ösztön.
Persze. De a lényeg, hogy nekünk (embereknek) az ölés = sport. Tehát nem maga az ölés jó, hanem inkább a vadászat, a mélységesen emberi vonásaival: a kihívás, veszély, izgalom, győzni akarás, és a sikerélmény, dicsőség, hatalom, az egóm erősödésének érzése stb. Kevés olyan kretén horgász van pl., aki azért csinálja az egészet, hogy a végén jól fejbebaszva végre megölhesse, amit kifogott. Ugye? A horgász magát a horgászatot szereti — a sportot benne. Sporthorgászat a neve is. A normális vadász szintén.
Aki pl. komolyan kipróbálta mondjuk a paintballt vagy multiplayer FPS-eket vagy más "férfias" sportokat, és nem reménytelenül tehetségtelen ezekben, de mégis a puszta ölésre ("vérre") van rákattanva az: szimplán beteg (kb. mint a drogfüggők), és annak alighanem a kínzás is örömet okoz. Erre ébresztett rá a saját (fenti) "traumás" esetem. Utána cseppet se élveztem többé, ha lelőttem egy állatot; abba is hagytam. Azóta csak céltáblára lövök, és ez (ha jól megy) sokkal jobb érzés, mint amit kis lárva kölyökként csináltam. (Hozzáteszem, bár gondolom, nem túl nagy meglepetés: már ovis koromban is utáltam a kis állatkínzó seggarcokat.)
De emiatt nem nagyon izgatom magam: majd az evolúció (isten, sors, kinek hogy) eldönti, hogy megyünk, vagy maradunk... Addig is, én egy kicsit kijjebb vonom magam a forgalomból — és, úgy tűnik, meg is tagadom egy részét a civilizált emberi mivoltomnak (kb. erről szól ez a blog is).
Kedves Olvasónk (Laci bácsi) kérdezte az imént, hogy mi is vagyok én amúgy egyébként polgárilag. És erre, jobb válasz híján, eszembe jutott a trubadúrlíra legszebb hagyományait ápoló Lófasz együttes egyik ars-poetikus dala (kemény, száraz VHK-s reszeléssel az üvöltő dalnok kíséretérben):
Művész vagyok, művész vagyok, valamiféle művész vagyok! Valamiféle, valamiféle, valamiféle művész vagyok! Művész vagyok, szélvész vagyok, tűzvész vagyok, lángész vagyok! Művész vagyok, bűvész vagyok, valamiféle valami vagyok! Va, va, va, va, va, va, va, va, valamiféle művész vagyok! Zenész vagyok, színész vagyok, szobrász vagyok, fodrász vagyok! Művész vagyok, értitek már, basszameg, egy művész vagyok! Rádiós vagyok, tévés vagyok, nemsokára celeb vagyok! Valamiféle, mindenféle, különféle művész vagyok! Va, va, va, va, va, va, va, va, valamiféle művész vagyok! Művész vagyok, láthatatlan, halhatatlan művész vagyok! Műsor vagyok, szünet vagyok, azonosítatlan műfaj vagyok! UFO vagyok, űrlény vagyok, denevér vagyok, vámpír vagyok! Valamiféle, néhányféle különleges dolog vagyok! Va, va, va, va, va, va, va, va, valamiféle művész vagyok! Művész vagyok, lelkész vagyok, kertész vagyok, cserkész vagyok! Kérdés vagyok, válasz vagyok, bölcsész vagyok, bölcsis vagyok! Gyépés vagyok, rendész vagyok, ügyész vagyok, gyilkos vagyok! Éhes vagyok, álmos vagyok, valamiféle érzés vagyok! Va, va, va, va, va, va, va, va, valamiféle művész vagyok! Őrült vagyok, beteg vagyok, egészség vagyok, fitnesz vagyok! Műtét vagyok, sebész vagyok, szülész vagyok, nővér vagyok! Szívhang vagyok, légzés vagyok, szívás vagyok, törlés vagyok! Művér vagyok, műszer vagyok, testrész vagyok, műbél vagyok! Va, va, va, va, va, va, va, va, valamiféle művész vagyok! Lőszer vagyok, fűszer vagyok, kaja vagyok, pia vagyok! Lószar vagyok, lófasz vagyok, kedvezőtlen dögvész vagyok! Műfasz vagyok, balfasz vagyok, sertés vagyok, sértés vagyok! Valamiféle, csomóféle, az összesféle minden vagyok! Va, va, va, va, va, va, va, va, valami, valami nagyon vagyok!
Jegyzetek:
- Apropó, akkor már egy kis Kamondi Zoltán is...
Pár korábbi kommentre (főleg itt, pl. "A csapda az olyan gerinctelen....állj szembe azzal amit elpusztítasz", "Az egyetlen etikus vadászatni formának én is a vadászíjászatot tartom.") reflektálva...
Nincs választásunk, mi vagyunk a "csúcsragadozók" (tudom, biológiailag mindenevők, azért az idézőjel) ezen a bolygón, mindenki más a táplálkozási lánc alsóbb fokain üldögélve várja, hogy mikor lesz belőle vacsora. A nagy részük persze megússza, és szimpla humuszként végzi, de sokan a lánc felsőbb szintjeit táplálják — ezen nincs túl sok lamentálni való. (Ha valaki vega lesz, az is csak "királyi kegy", saját választásból; ettől nem lesz más a helyünk az evolúcióban, és nem leszünk kevésbé képesek ölni.)
Az "etika" fogalma ismeretlen az emberen kívüli természetben. Egy ragadozó nem valamiféle erkölcsi parancsot követve gyilkol (vagy éppen nem gyilkol), még kevésbé foglalkoztatja az áldozat "lehetőség szerint kíméletes" elpusztításának (vagy éppenséggel élve megzabálásának...) gondolata. A vadászat nem az ember találmánya, hanem a természet parancsa: ölök vagy elpusztulok, ahogy sikerül... A vadászat, mint szórakozás, sőt: az ölés, mint szórakozás — na ez az a kiskapu, ahol belopakodik az ember "etikája".
Csak egyet mondhatok: bár ne tenné! A természet kiválóan megvolt a mi etikánk nélkül eddig. Minden komoly baj azzal kezdődött, mikor az ember azt kezdte hinni magáról, hogy birtokában van a "jó" és a "rossz" közötti döntés jogának, vagy egyáltalán a képességének! A természetben ugyanis nincs "jó" és nincs "rossz". Csak az ember, mint morális lény, túr össze mindent egyre jobban maga körül az ő "kifinomult értékítéletével"...
Az "értelmetlen" gyilkolást és "értelmetlen" szenvedést viszont természetesen minden egészséges ember elutasítja. Ahogy minden egészséges állat is: az ölés mértéke és módja a természetben a célszerűségnek, a túlélési esélyek növelésének van alárendelve. És ez egy olyan "fair" szabály, ami az összes résztvevőre egyformán vonatkozik, és amihez egyáltalán nem kell erkölcs; egy oroszlán (vagy medve, vagy vaddisznó) nem azért és úgy öl, hogy az neki vagy az áldozatnak "jó" vagy "rossz" legyen, hanem hogy minél egyszerűbben letudja a táplálkozását (önvédelmét stb.). És ennyi elég is ahhoz, hogy sokkal kevesebb bajt okozzanak a világnak, mint az ember, a maga erkölcsével (pontosabban: erkölcseivel, mert nincs két egyforma világnézetű ember...).
Szóval, egy elejtésre kerülő prédának (akár vad, akár egy csirkegyár áldozata) hiába kötök az oldalára egy megtöltött hatlövetűt, hogy aztán Ennio Morricone zenéjére álljunk szemben egymással, mint "férfi a férfival", és igazságos párbajban döntsük el, melyikünk az életrevalób... Ennél "képmutatóbb" és "megalázóbb" esélyegyenlőséget nehéz lenne elképzelni — nagy szerencsénk, hogy a "kíméletesen, sportszerűen" elejtett állatoknak (akiknek talán még hálásnak is kéne lenniük a "humánus" bánásmód miatt) nincs a feminizmushoz hasonló szervezett mozgalmuk ellenünk... ;)
Még egyszer: a "sportszerűség" a természetben nem létezik. És éppen így: "értelmetlenül okozott szenvedés" sem. Ha valaki csapdába ejt egy vadat, és hagyja szenvedni, arra nincs bocsánat — de nincs elmarasztalás sem. Ezek az ember fogalmai, és mégis: csak az ember okoz "értelmetlen" szenvedést és halált, a természetben ez nem szokás. A természet nem etikai megfontolásból bünteti, aki így tesz, hanem az értelmetlen szenvedésnek egyszerűen plusz költsége van (visítás, vér, mocsok, árulkodó szagok, és sok pluszmunka az áldozat elfogyasztásáig). De ugyanígy: a természet nem is jutalmazza meg azt, aki puska (kés, hegyes karók stb.) helyett egy "kíméletes" nyílvesszővel gyilkol.
Az ölés "normális esetben" a ragadozóra és a prédájára tartozó "intim aktus": kizárólag kettőjük ügye. A vadásznak maga előtt kell elszámolnia vele, hogyan ölt, és a prédának is, hogy hogyan élt.
(Ja, majdnem kifelejtettem, annyira természetes: kevés húst eszem, és nem nagyon tudok ölni... Korábban sokkal több húst ettem, és sokkal alkalmatlanabb voltam a vadászatra, de most, az "új életemben" mindkettő változik: a húsevés csökken, míg az előző, városi életemből hozott "ölésképtelenség" pedig (látszólag paradox módon...) egyre gyengül bennem. Idekint újra kell tanulnom, hogy, igenis, az életnek egy csomó "piszkos munka" is része: itt nem fogják ezt mások elvégezni helyettem eldugott külvárosi épületek falai mögött. És hogy ha a belvárosban nem ölöm meg még a kádba pottyant pókokat se, de eszek felvágottat, akkor sokkal szarabb az egyenlegem, mint ha a viskómba nem hagyok meg rovarokat, viszont nem kell valahol máshol öt hektárnyi takarmányföld a hússzükségleteim kielégítéséhez. Viszont, ha könnyen tudnék vadászni (és főzni stb.), azt hiszem, több húst fogyasztanék! Apropó: ki látott már vegetáriánus falusi embert itt a "civilizált Nyugaton"?!... Ez az egész zöld romantika, ami kihajt bennünket a "természetbe", a városban gyökeredzik — és a városon kívül, vagy anélkül nem is biztos, hogy "fenntartható"...)
Ennyire nem vagyok kemény (sőt, itt puhulok a szüleimnél már egy hete), de azért olvasnivalónak nem rossz, sőt még jól is jöhet, ha meghiúsul a vérbosszú (és elfogy a csokis keksz):
- Jó napot. Antonio Monsanto vagyok.
- Üdvözlöm.
- Ugye tudja, hogy miért keresem?
- Hát... A génjeim... Azt hiszem... A génjeimet akarja manipulálni?
- Nézze, én csak egy alkalmazott vagyok. Semmi személyes.
- Értem... Megengedi, hogy előtte felöltözzek?
- Ahogy óhajtja. Bár, utána úgyis le kell majd vetkőztetnünk... De, ennyi belefér. Csak tessék.
- Köszönöm... És... Mondja... Nem lehetne, hogy...
- Hogy?
- Nem is tudom... Tudja, nekem egy blogot kell írnom... Ilyen... kedves kis mosolygós gyerekekről, farsangról, csemegeszőlőről, műt... műfordításról, ilyesmiről...
- Ahamm... Egy blogot... Ennyi mindenről. Nahát. Maga egy fontos ember! Ezt nevezem... És, nem felejtett ki valamit?
- Én? Nem... Nem hiszem... Vagyis, hát, jó, persze a szexről... Meg kicsi, aranyos, csíkos hátú vadmalacokról, itt szoktak ugrabugrálni a...
- Nem arra gondoltam.
- Hmm... A... a... génmódosított termékek?
- Na... Ugye, ugye!...
- De, kérem... Értse meg, én ezt... Nem én találtam ki! Engem kényszerítettek!... Mi mást tehetnék?! Mondja meg! Vagy... Szóval... tudok gitározni... Gitározzak magának?...
- Na, jöjjön szépen velem. Beszélgessünk.
(Na jó. Az izgalom a tetőfokán, fognyomok a körömlakkon; de nekem most mennem kell olvasni a Szorongás alapformáit (Fritz Riemanntól). Folyt. köv.)
Egy pillanatra megállok, hogy kitegyek ide egy ilyen kis rögtönzött szentélyt ennek a lánynak, aki tavalyelőtt megölte magát (és akiről egy órája még semmit nem tudtam), pedig Hajdu Szabi Tamara c. filmjében ő volt Bori:
(Sára Sándor Vád c. filmjében pedig Pásztor Mária).
És bár tehetséges színésznő volt (ezzel a sugárzó tekintettel hogy is lehetett volna másként?), most hagy mutassak inkább csak aktokat róla:
.jpg)
(A képek forrása: http://szexmanifesto.blog.hu/ — Köszönet Forgács Zsuzsának, a Kitakart Psyché könyvsorozat szerkesztőjének, és Szilágyi Lenkének, aki a kötetek (Éjszakai állatkert, Szomjas oázis) képeit készítette!)
Van egy szar magyar blog-regény a neten, nemrég botlottam bele. Most nem fog eszembe jutni a címe (de nem kizárt, hogy "A szoba"), mindenesetre az a lényege, hogy a szerző egyszer csak egy idegen szobában ébred, bezárva — sőt beépítve (se ajtó, se ablak) —, minden információ nélkül, de egy netre kötött laptoppal, és elegendő kajával stb.
A történet és a kidolgozás vacak, önellentmondásos, és különösen attól ereszt le menthetetlenül, hogy az illető megpróbál erőnek erejével, tök hülyének nézve mindenkit, ragaszkodni hozzá, hogy az egész nem csak egy (kissé izzadságszagú) fikció, hanem bizony maga a kérlelhetetlen, megmásíthatatlan rögvalóság. Pedig nem is.
Az ötlet maga viszont kiváló, még ha nem is új az sem.
Szóval, arra gondoltam, hogy amíg ágyhoz vagyok kötve (kötözve, láncolva, szögezve), addig is szórakoztathatnálak benneteket valamivel, mondjuk pl. hazudozhatnék nektek valamit, amit hallani szeretnétek... ;) Ki tudja, egyszer még, ha majd elfogy a pénzem, rákényszerülhetek, hogy pl. valamiféle "közéleti személyiségként"... hát, érvényesüljek...)
Kommentekben adjátok le légyszi csütörtök éjfélig a rendeléseket, hogy miről meséljek, aztán majd meglátjuk, mit lehet tenni... Köszi!
(Folyik a lábadozás, hétfőn vissza kell mennem a kórházba ellenőrzésre, addig már itt maradok.)
Közben olvasgatok. Boris Viantól két regény (a ponyvás Sullivan-sorozatból: Köpök a sírotokra, Öljünk meg minden rohadékot, ill. beleolvastam a Tajtékos napokba meg a Piros fűbe) és két novella: Bélyeghal-csali, Veszedelmes klasszikusok). Boris Vian ezzel kipipálva. Érdekes (gyakran hangsúlyosan scifis) ötletek, jópofa, eleven karakterek, de nekem egy kicsit túl izgága nyelvhasználat (persze, azt nem tudtam megítélni, hogy ebből mennyi a fordítás; a Cartaphilus kiadó most ad ki tőle egy csomó mindent, sokat újrafodítva — de én nem ezeket olvastam; ha már Cartaphilus életmű-sorozat, akkor sokkal inkább Charles Bukowski!...).
Előtte pedig Szerb Antaltól az Utas és holdvilág — ami egy XXI. századi, legjobb kortársain edződött olvasónak ma már nem sok újat mond. Kivéve talán azt az érdekességet, hogy Szerb Antal minden bizonnyal meleg volt. Én ezt eddig nem tudtam, de a regény haladtával egyre gyanúsabb lett, úgyhogy sebtében utánanéztem — és: bingó... (Korábban olvastam egyébként a Pendragon-legendát is tőle, de abból már semmire nem emlékszem, csak arra, homályosan, hogy valószínűleg tetszett. A módszertani korrektség azt kívánná, hogy azt most gyorsan újraolvassam, de hát, annyi mindenki vár még feldolgozásra!)
