Október óta, mióta kiköltöztem, adós maradtam (magamnak is) a dolog "narratívájával", hogy miért is, meg hogy úgy egyáltalán... Abból az apropóból, hogy ma, egyenesen az égből, idepottyant a szobámba a Kossuth Rádió riportere (Náray Balázs — nem, nem ő van bogárrá változtatva a képen, az egy másik látogatóm), hogy rögtönzött életképet fessen egy ilyen magamfajta figura helyzetéről, illusztrációként a "modern kori remeteség" (ha jól értettem) témájához a holnapi Magánhangzóba, rákényszerültem, hogy egy kicsit összerázzam a gondolataimat erről.

(Előre is bocsánat, ha a holnapi műsorba bekerülő zagyvaságaim és az itteni zagyvaságaim közt megmagyarázhatatlan ellentmondások feszülnének, nyilvánvalóan a zsidók ill. a klímaváltozás tehetnek róla, én mosom kezeimet. És azért is bocsánat, hogy ilyen sok itt a betű.)

Ad 1... Aki még esetleg nem jött volna rá magától: nem is vagyok remete. (Hazudtam éjjel, hazudtam nappal, hazudtam minden bejegyzésben!...) Pontosabban: semmivel se vagyok remetébb, mintha továbbra is Pest belvárosában laknék. Már amennyiben:

     "remete = emberi kapcsolatait önként megszakító sovány, szőrös lény".

A sovány és szőrös stimmel ugyan, de ennek a "Lunakid kiűzetése a fővárosból" sztorinak egyáltalán nem az önként vállalt durcás magány a célja. Sőt. Majdnem pont ellenkezőleg: én ide részben a városi magány elől menekültem. Itt ugyanis nem kell nap mint nap szembesülni vele, hogy a körülöttem nyüzsgő tömeg ellenére vagyok egyedül.

A lényeg, hogy aki hagyva csapot-papot kivonul a városból, faluból, családból, addigi életéből (és nem valamiféle vallási "elhivatottság" áldozata) az nem azért teszi ezt, hogy magányos legyen; ez marhaság. Hogy átmenetileg egyedül legyen, hogy "magába szálljon", az rendben van. De az ember társas lény, mások nélkül nincs értelme élni, ezt a magamfajta "remeték" is pontosan tudják. Ezért is írom nektek ezt a blogot. Hogy ti se érezzétek annyira egyedül magatokat... ;) (Aztán majd szervezünk egy remetekonferenciát is, ha elegen leszünk, jó?)

Ad 2... Ez itt olyan, mint egy turistaház, és én is kb. azért vagyok itt, hogy egy kicsit kifújjam magam. Az ember egész életében fogócskázik-bújócskázik saját magával: hol kétségbeesetten keresgélve önmagát, hol meg hanyatt-homlok menekülve ki a világból önmaga elől. Hosszú menetelés az élet mindenki számára, és néha jól esik közben egy kis csendes pihenő, egy kis "nyugodt átgondolása a dolgoknak".

Amiket én nyugodtan átgondolni szeretnék, azok pl. ilyesmik:

• Minek mi a "valódi" ára (kaja, folyó víz, meleg, áram, tiszta ruha, nyugodt környezet stb.), mit jelent az, hogy "fenntartható"?
• Meddig tud elmenni egy magamfajta "városi ficsúr" a — részben mesterséges — igényeinek feladásában, anélkül, hogy amik igazán fontosak (szabadság, lelki egyensúly, egészség, és természetesen: kapcsolat a többiekkel!), szintén fel kéne áldoznia?
• Hol a határ a városi taposómalom illetve az önfenntartás buktatói által okozott frusztrációk között? Tényleg kevesebb lesz a stressz, és több a szabadság, ha az ember megpróbálja minimálisra szűkíteni a függőségeit a "rendszer" felé?
• Minek kell megváltoznia közben, ill. mi az, amik megváltozik ettől? Mi lesz jobb, mi lesz rosszabb? Talán kirajzolódik valami "jó-rossz" viszonyrendszer magától, amire a sűrű, zajos városi környezetben nem nagyon van esély.
• Mi az, ami ebből esetleg mások számára is általánosítható, átadható?

Ad 3... A városi ember többnyire boldogtalan. Sőt: beteg. (Kivéve, ha véletlenül dán...) Egyrészt ott vannak ugye a klasszikus urbanizációs közhelyek, hogy akceleráció, meg individualizáció, meg mindent átható stressz, meg az ember életét megnyomorító környezet stb. (Szerintem egyébként a falusi embernek sincs könnyebb dolga, de erről nem tudok első kézből nyilatkozni.)

Másrészt (illetve részben még ez is az "egyrészt" — de haladjunk inkább...) az ember kiszolgátatott egy csomó kényszerű hatásnak, kezdve pl. a munkahellyel: a sok kolléga, akikre mosolyogni kell, az idegbeteg főnök, akire pláne (ha még ügyfelek is vannak, arról nem is szólva!), vagy maga a munka, ami többnyire egyszerű kínszenvedés. Aztán a korlátolt hivatalok, mindenütt az elmebeteg reklámok, vagy ha kocsiba ülök: az agresszív "ellenfelek" (és a tény, hogy én is azzá válok), a pirostól-pirosig repesztő kretén motorosok, az ádáz parkolási csaták stb. Vagy, gyalogosként a primitív, megalázó BKV-s, MÁV-os tortúrák (rendszertanilag egyébként ez is a "korlátolt hivatalokhoz" tartozik), tömeg, zaj, bűz, kutyaszar, koldusok, a boltokban a száraz, vizes kifli, és hogy rendszeresen savanyú a tej, míg az ember rá nem szokik, hogy paranoiásan ellenőrizze a lejárati dátumokat.

Mindenütt bizalmatlanság, tülekedés, magára-utaltság, vagyis: elidegenedés. Szóval, a városban az ideje nagy részét az ember eleve remeteként éli, csak ez nem olyan feltűnő, mert a magány határa nem rajta kívül, hanem belül, a kényszeredett gumimosolyok mögött húzódik. (És ez sajnos sokaknál még otthon sem tud feloldódni, a családtagok között.)

És, attól tartok, ez nemcsak rám igaz, mert körülöttem szemmel láthatóan még sokmindenki más is ideges, kurvaanyázik a kormány mögül, gyógyszereket szed (de az USÁ-ban pl., ahol a fenti hatások csúcsra járnak, mindenki mellé saját pszichiáter kell, hogy kibírja ép ésszel a haláláig). Az átlag városlakó ugyanis: vesztésre áll. Pontosabban, úgy érzi, hogy vesztésre áll, vagy legalábbis bármikor lejtmenetbe fordulhat a szerencséje. És ebben a globalizálódó versengésben nagyon kevesen nyernek — de hiába nyernek valójában egyre többen: mégis túl sokan érzik úgy, hogy mindig csak másoknak sikerül, ráadásul nekik is csalással, miközben ők meg folyton a rövidebbet húzzák.

Ez egyszerűen azért van, mert a nyerteseket mindenki azonnal, messziről látja (tévé, internet stb.), és önkéntelenül is hozzájuk méri magát. Korábban, ha a falujában valaki ügyes munkás volt, a megérdemelt dicsőséggel elégedett lehetett, mert a szomszéd falu első legényével jó esetben sosem került szembe. Ma, ha valaki csak a falujában első, az senkit nem érdekel: ott van még a többi háromezer település, ahol szintén bizonyítani kell, és az még mindig csak a hazai selejtező...

Ad 4... A fenti "gyomrosok" nyomán állandósuló frusztrációt, ami olyan, mint a kozmikus háttérsugárzás, ahányszor beérek a városba, azonnal érezhető (és ahányszor visszajövök: elmúik), és ami elől sokan menekülnek (mond valakinek valamit Budapest népességének fogyása és az agglomeráció növekedése?), nem is nagyon kell itt bemutatni, elég egy ordas hétfő reggel (a kutyaszar fagypontja fölötti hőmérsékleten — bár ezügyben sokat javult a helyzet az elmúlt egy-két évben, legyünk igazságosak!) végigsétálni az Oktogontól a Jókai téren át a Nagykörútig, majd a nyugati aluljárón keresztül fel a pályaudvar mögötti parkolóhoz, és a hajléktalanok tömegén átvágva be a világcsúcs Westend City Center gagyipalotába (ahol külön "igazi" utcaneve van minden folyosónak), lehetőleg egyenesen valamelyik szolgáltató vagy bank zsúfolt ügyfélszolgálatára.

De mindez persze alkat kérdése is: sokan pont a városi nyüzsgés közepén érzik magukat elemükben. Én a fenti "tanösvényt" egy éven át róttam, naponta kétszer (oda meg vissza) a munkám miatt, és sajnos arra jutottam, hogy én nem tartozom a szerencsések közé, akik ezt hosszú távon elviselik.

Ad 5... Miért nem költöztem akkor egy ökofaluba? Mert annál azért aszociálisabb, öntörvényűbb, és nem utolsó sorban lustább vagyok. Ennek a kísérletnek egyébként az is célja, hogy kiderítse, meddig képes önerőből eljutni egy ilyen botcsinálta "egyszemélyes ökofalu", mint én. Merthogy ilyenből sok lehet ám éppen bebábozódva!...

A "tanyasi embert" persze nem kell nulláról feltalálni, csakhogy én nem értek se a földhöz, se az állatokhoz — hanem csak egy városi Robinson Crusoe vagyok, aki véletlenül hajótörést szenvedett egy lakatlan faházban, és ebben a helyzetben, az előző életéből öröklött cókmókjával, adottságaival kell boldogulnia (a kísérlet játékszabályai szerint).

Ad 6... Fogy az idő, és még mindig nem olvastam el azt a mázsányi könyvet, amikkel tartozom magamnak, a világ megváltásáról (ami természetesen csak az után következhet), nem is beszélve. Sőt olvashatom újra azokat is, amiken már túlvagyok, mert közben elfelejtettem mindet.

Azért dolgozunk, ugye, hogy legyen pénzünk élni. De ha az "élet" nem több, mint a napi robot után zombi-fáradtan eltévézett és/vagy átpiált, szétszívott néhány meddő óra ún. "szabadidő", akkor valami nem stimmel. Persze, ennél a demagóg szélsőségnél bőven vannak azért tartalmasabb életmodellek is, de a kérdés így is érvényes marad: megfizeti-e tisztességesen a társadalom az érte ledarált időt? Tartok tőle, hogy ehhez egyre több szerencse kell.

(Folyt. köv.)