Egy másik (kommentekben felmerült) gondolatot is érdemes alaposabban körüljárni:
ölni jó. próbáld ki.
létfenntartás, önvédelem, csak ez lehet az indok.
Tudom, már próbáltam. Kicsi koromban lőttünk ürgét meg madarakat apám légpuskájával. Aztán az egyik alkalommal, mikor nem döglött meg egyből, és mivel elfogyott a golyó, egy darab kővel kellett agyonverni a magát összehugyozó, összeszaró, vérző, remegő, és egyre jobban széttrancsírozott, de még mindig élő állatot. Akkor, mondjuk úgy, rájöttem: nem, ölni mégsem annyira jó...
ölni nemegyenlő kínozni.
alapvető állati(emberi) ösztön.
Persze. De a lényeg, hogy nekünk (embereknek) az ölés = sport. Tehát nem maga az ölés jó, hanem inkább a vadászat, a mélységesen emberi vonásaival: a kihívás, veszély, izgalom, győzni akarás, és a sikerélmény, dicsőség, hatalom, az egóm erősödésének érzése stb. Kevés olyan kretén horgász van pl., aki azért csinálja az egészet, hogy a végén jól fejbebaszva végre megölhesse, amit kifogott. Ugye? A horgász magát a horgászatot szereti — a sportot benne. Sporthorgászat a neve is. A normális vadász szintén.
Aki pl. komolyan kipróbálta mondjuk a paintballt vagy multiplayer FPS-eket vagy más "férfias" sportokat, és nem reménytelenül tehetségtelen ezekben, de mégis a puszta ölésre ("vérre") van rákattanva az: szimplán beteg (kb. mint a drogfüggők), és annak alighanem a kínzás is örömet okoz. Erre ébresztett rá a saját (fenti) "traumás" esetem. Utána cseppet se élveztem többé, ha lelőttem egy állatot; abba is hagytam. Azóta csak céltáblára lövök, és ez (ha jól megy) sokkal jobb érzés, mint amit kis lárva kölyökként csináltam. (Hozzáteszem, bár gondolom, nem túl nagy meglepetés: már ovis koromban is utáltam a kis állatkínzó seggarcokat.)
De emiatt nem nagyon izgatom magam: majd az evolúció (isten, sors, kinek hogy) eldönti, hogy megyünk, vagy maradunk... Addig is, én egy kicsit kijjebb vonom magam a forgalomból — és, úgy tűnik, meg is tagadom egy részét a civilizált emberi mivoltomnak (kb. erről szól ez a blog is).