(Nem izomra, mert a hasizmom már úgyis tökéletes, csak eltakarja a pocakom, és nem is úgy, mint a regurgitátorok, pl. a Nagy Waldo, itt balra, hanem a gasztroenterológi horizontomat tágítva.)

Idekint a dombon, a posztapokaliptikus állapotok szimulálása közben, általában kevés a kaja. Ezért mindent meg kell enni, ami hagyja magát. Ez esetenként igényel bizonyos felkészültséget.

1. (rávezető) gyakorlat:

Tegnap megettem egy múlt heti kánikulában tartott családi kertipartiról származó töltött dagadóval elegy csirkés-rizses "már-ne-edd-meg-ki-kell-dobni" koktélt — ami önmagában legfeljebb talán csak nyugtalanító kihívás, de ez már megbüdösödött, át is vette a hűtő a szagát. Hanem bizony buta dolog volna megijedni az ennivalótól, így hát fogtam, jól felforrósítottam egymilliárd percig, és képzeljétek: a végére eltűnt a szag, az íze viszont kifejezetten finom maradt (bár a gourmet-hatás fokozása érdekében nyomtam rá egy jó adag tavasszal lejárt majonézt).

Egyelőre nem lett tőle semmi bajom, sőt energikusnak, tevékenynek, fittnek érzem magam, jövök-megyek a kertben, tárgyakat cipelek ide-oda stb. — mintha valósággal újjászülettem volna... mondjuk, egy olyan 37%-kal újabbá.

2. (megerősítő) gyakorlat:

Úgyhogy, ezen felbátorodva ma megettem egy dobozka megromlott "Milram Körniger Frischkäse" nevű (a csomagoláson lévő szemléltető ábra szerint reggelizéshez való) dolgot is: felforrósítottam (el is olvadt a gyári műanyag dobozkája, sőt gyönyörű villámló ívet húzott a peremén maradt fémdarabkáig a mikró!), így kifinomultan át kellett öntenem egy helyes kis üvegtálba (csak hát: extra mosogatás...), és — bakker! —, ennek is elment a szaga! (Apropó: mikor elővettem a hűtőből, rájöttem, hogy inkább ez lehetett a fő bűzfészek, mégsem a rizses-krumplis-borsós-húsos bomba; lehet, hogy az is csak ettől lett büdös, de ez már soha nem fog kiderülni.)

Leöntögettem róla a keletkezett sárgás lé (...) nagyját a kert egy biztonságos pontján (ahol általában pisilni szoktam), aztán, mikor elolvastam a feliratot, és láttam, hogy "cottage cheese" (azaz kb. túró...), gondoltam, legyen akkor inkább édes, úgyhogy fogtam, szépen megcukroztam, szórtam bele mazsolát és fahéjat, meg a biztonság kedvéért újra beraktam a mikróba és jól felforraltam.

Most itt van a hasamban, és a gyomor-manóim a homlokukat ráncolgatva tanakodnak körülötte, hogy mitévők legyenek: elkezdjék feldolgozni vajon, vagy megrángassák az étellift zsinórját, és felküldjék inkább az egészet, hogy ezzel így, ebben a formában, sajnos nem tudnak mit kezdeni...

(A helyzet az, hogy a "megdöbbentő drámai kaland" természetesen csak ügyes trükk (ellentétben a fehéregeret ténylegesen is lenyelő, majd visszaöklendező művész egyszerű produkciójával). A fenti hihetetlennek tűnő gyakorlatokat ugyanis valójában bárki el tudja végezni otthon, aki csak egy egészen kicsit is gusztustalan disznó.

Romlott kajától ugyanis kétféleképpen lehet bajba kerülni: a) megeszi az ember a dologban elszaporodott lényeket, amik aztán jól kikeltik bennünk a tojásaikat, és a kicsinyeik elevenen felfalnak bennünket (ez aránylag ritka), illetve: b) az elszaporodott bacik (stb.) által kipisilt-kikakált mérgektől fejreáll az ember metabolizmusa. Ez utóbbi elég gyakori, és főleg nyers húsok esetében akár halálos is lehet. Hősünk (e sorok írója, aki valójában én vagyok) azonban se ufókat, se nyers húst nem fogyasztott, így a forralás után nagy biztonságban élvezhette a romlott ételek pikáns zamatát. Mindenkinek szívből ajánlhatjuk tehát az ételforralást, mint alapvető konyhai műveletet. Jó étvágyat!)