Bár nem vagyok újságíró, tegnap (ettől mit sem zavartatva magam) az újságirói hőstetteimről mesélgettem a barátnőmnek. Pl. hogy amikor egyszer a tesómhoz menet — aki egy népszerű lapnál dolgozott — összefutottam a folyosón a főszerkesztőjükkel (közös ismerősünk volt), és megkérdezte, hogy nem akarnám-e megírni az "évadnyitó" cikküket a januári számba, mert az eredeti szerző épp... hát megbetegedett, pont most, pár nappal a lapzárta előtt. Hízelgett a dolog, és tetszett a kihívás is, de hát én még ilyet soha nem csináltam, pláne ilyen irreális határidővel, ráadásul a tervezett téma se nagyon érdekelt, úgyhogy nem vállaltam. (Különben is, azért a pénzért? Amennyit egy újságíró keres? Raádásul pont abba a lapba? Na nee...) Nem, a hőstett nem ez volt, hanem amikor ugyanazon a folyosón legközelebb megint találkoztunk, néhány nappal később (azaz még egy pár "utolsó" nappal közelebb a lapzártához; talán T-3 lehetett...), említette, hogy továbbra sincs megoldva a dolog, a szerző még mindig gyengélkedik, szóval nem lenne-e mégis kedvem... És hogy egy kicsit többet is tudnának fizetni. Hát, ekkor már még jobban hízelgett a dolog, és még jobban izgatott a kihívás is, úgyhogy elvállaltam. Aztán a cikket végül meg is írtam, nagyjából időre, és nem is lett olyan rossz. Sőt, tulajdonképpen egész jól sikerült, mindenkinek tetszett, legalábbis, akik a szemembe merték mondani, azoktól csak elismeréseket kaptam, és még a nap is kisütött a következő hetekre... Szóval, igazi akcióhős lettem.
A barátnőm természetesen lelkesen hallgatta, amiket mesélek, majd váratlanul rákérdezett, hogy nincsenek-e meg valahol azok a régi cikkek, kíváncsi lett, és szívesen elolvasná őket. Kicsit ijedten azt feleltem, hogy ááá, az teljesen kizárt, hogy azokat én még valahol megtaláljam, különben se írtam semmi maradandót, az újságírásnak amúgy se műalkotásokat kell termelnie, hanem fogyasztási cikkeket. De ha mégis megtalálnám őket, akkor is: unalmas szakmai témákról szóltak, és biztos, hogy nem tetszenének neki, igazából nekem se tetszettek már utólag...
Megkérdezte, hogy miért, mi volt a gond velük. Azonnal rávágtam, hogy alapvetően a borzasztó kemény terjedelmi korlát. Addig kellett nyesni, reszelni, míg a végén már kilátszottak a csontjai is a szövegnek, és az már nem túl esztétikus...
Mert hát úgy megy ez, hogy a határidő utolsó éjjelén az ember idegesen összedobja a cikket, mondjuk négy óra alatt, ügyesen elkerülve a téma minden olyan aspektusát, amelyekhez esetleg könnyen ellenőrizhető adatokra (vagy egyáltalán: tényekre) volna szükség, közben néha el-eltöprengve azon, hogy mivel is telhettek vajon az előző éjszakák — jobb híján arra a következtetésre jutva, hogy nyilvánvalóan kutatómunkával. Aztán, reggelig még marad másik négy óra, hogy végre aludni is lehessen egy kicsit. Ebből a négyből az első kettő alatt az alvás kezdeti hiú reménye azonban szertefoszlik a megkerülhetetlen problémától, hogy a 12000 karakternyi első változatot, bár teljességgel lehetetlen, valahogy mégis össze kell tömöríteni 7500-ra.
Mivel ez tényleg teljességgel lehetetlen, nem is sikerül, csak 8000-re... Így az alvásidő hátralévő részét az egyre erősödő pánik tölti ki, miszerint abból a 8000 karakterből hogy a jó francba csináljak mégis 7500-at — mert hát annyi a terjedelem, nem több, egyszerűen fizikailag nincs több hely az oldalon (legalábbis mi így tudjuk...). És ezt a képtelenséget anélkül kéne elérni, hogy a már amúgy is az olvashatatlanságig sűrített és megnyirbált szövegnek kioperálnám valamelyik "életfontosságú szervét" (veséjét, máját, tüdejét, szívét — az agyát már korábban kivágtam, az nem életfontosságú...), nehogy megdögöljön itt nekem, pont a leadás előtt. Szóval, alvás helyett az ember végig azon görcsöl, egyre idegesebben, kimerültebben, és vészesen fogyó reménnyel, hogy ezt hogy lehetne mégis valahogy megoldani...
Persze sehogy, ezt nem lehet megcsinálni, így aztán a reggeli üzemkezdés előtti utolsó pillanatban, a teljes kétségbeesés és széthullás folyamatának tetőfokán, az ember túlélési ösztöne végül felülkerekedik: és a hideg verítékkel, kettőslátással, sőt elájulással viaskodva végül csodálatos módon és könnyedséggel kihúz a cikkből minden egyes kritikusan fontos részt, és 7600-nál még azt az egy utolsó vicces sort is, amit pedig mindenképpen benne akart volna hagyni, hiszen végül is ahhoz az egy sorhoz írta hozzá az egészet, mert hát olyan sor csak egyszer sikerül az ember életében...
Mindezt persze letargikus, halálközeli állapotban, és már összesen csak két dologra gondolva közben: egy, hogy ha én nem teszem meg, akkor majd megteszi a rovatvezető, és úgy fogom érezni minden egyes szónál, amit kivágott, hogy inkább vágta volna le a hülye barom valamelyik végtagomat, és kettő, hogy az ember végül is pénzért ír újságot, azért, hogy megkapja az előre megállapított honoráriumot a kiszabott penzum után, ilyenformán az egyik betű végtére is éppen olyan értékes a 7500-ból, mint bármelyik másik.
Aztán, egy kicsit bizonytalan, de gépies, és tökéletesen elkerülhetetlen (sorsszerű) mozdulattal megnyomom a "Send" gombot, a leadási határidő egzakt legeslegutolsó pillanatában. (Mellékesen megjegyzem, ez az "egzaktság" még bizonyos holtjátékot enged azért az embernek, mondván pl. utólag, hogy "nálam valamiért egy órával kevesebbet mutatott a Windows, én nem tudom, ez egy angol Windows, de nem hiszem — vitatkozok a legmélyebb megyőződéssel, sőt méltatlankodva, a főszerkesztővel —, hogy most ezen az én egyetlen egy darab órámon fog múlni a lapzárta, és nem azokon, nem akarok most neveket mondani, akik állandóan napokat késve adják le a cikkeiket...)
Ezután leomlik az ember az ágyra, utolsó erejével még egy perc alatt kitalál valami megfellebezhetetlen indokot, hogy miért nem mehet be másnap időre dolgozni ("ne haragudjatok, alszom!" — végtére is épp egy korszakos remekművet vetettem oda nekik, koncként, bagóért, aprópénzre váltva a tehetségemet, már megint, ráadásul pont egy ilyen lapnak...), majd úgy, ahogy van, ruhástól, elalszik.
Mindeközben a cikk a jobbára láthatatlan olvasószerkesztőhöz kerül (addig jó egyébként, neki is, és a szerzőnek is, amíg nem látják, sőt nem is ismerik egymást!), aki enyhe, alig érzékelhető arcrándulásokkal akkurátusan végigolvassa (jobb esetben, már amikor ez egyáltalán lehetséges, mert a szerző összeomlás előtti utolsó pillanatai hihetetlenül kaotikus copy-paste hibákat, szürreális mondat- és szó-torzókat valamint ezek valószínűtlennél valószínűtlenebb kombinációit képesek eredményezni, ahogy a rogyadozó tudat őrizetlenül maradt sáncain egy-egy pillanat alatt átszökdösnek a tudatalatti mocsárvilág legvérszomjasabb fenevadai — olyan sötét személyes titkokba engedve bepillantást, mely titkokról csak az olvasószerkesztők tudnának mesélni — de ők természettől fogva hallgatag emberek, átható tekintettel és vastag szarukeretes szemüveggel.)
Tehát, az olvasószerkesztő átnézi, és "kijavítja" a cikket: gondosan "s"-re cserélve minden "és"-t, vagy fordítva, minden vonatkozó névmást kötőszóra, vagy fordítva, és minden szenvedő szerkezetet terjengős körülírásra (az olvasószerkesztőre természetesen nem vonatkozik a terjedelmi korlát, se semmilyen, őrá a fizika törvényei sem vonatkoznak, hacsak nem hagyja őket jóvá valamiért maga is), majd onnan a tördelésre kerül, ahol a felismerhetetlenségig megcsonkított, sőt kibelezett, aztán még tovább nyomorított, majd szalmával kitömött és damillal nagyjából összevarrt szöveg végül, bár elvileg már semmit sem lehet rontani rajta, megkapja a végső kegyelemdöfést: feldarabolják, ledarálják, és egészen megalázó arányban reklámbannerek, hirdetések és más cikkekből véletlenül ottfelejtett bekezdések közé keverik, majd aláírják, mint egy dögcédulára, a szerző nevét (természetesen hibásan), valamint email-címét (természetesen hibátlanul, de a szerző beleegyezése nélkül).
Ami ezután következik, az viszont isteni csoda...
A szerző csapzottan felriad izzasztó rémálmaiból, alapvetően azért, mert pisilnie kell, hiszen arra a leadás előtt (Leadás Előtt) nem volt lehetősége, másrészt pedig azért, mert képtelen szabadulni a gondolattól, hogy élete legszarabb cikkét adta le éppen, amit, bár a kutya se fog elolvasni, de ha véletlenül mégis meglát valaki, vége a karrierjének... Ezért némi habozás (és gyors fejszámolás) után felhívja a rovatvezetőt, majd a főszerkesztőt, sőt utána a kiadót is, hogy ez meg az van, a cikket mégis inkább valahogy ki kellene hagyni, mert hát egy olyan sajnálatos tárgyi tévedés csúszott a szövegbe (rossz esetben akár per is lehet a dologból), amin így utólag már sajnos nem lehet segíteni, hacsak nem tolódik el mégis valamiért a lapzárta néhány nappal, vagy akkor legalább néhány órával, de hát, igen, persze, nem, hogy tolódna, tudja, hogy nem tolódik, nem is azért, hanem hogy akkor is, nem is kell a honorárium se, természetesen, de hogy legalább a nevét ne írják akkor alá...
De a szerkesztők és a kiadók már rutinosan kezelik ezt a helyzetet, megnyugtatják a szerzőt, hogy úgy lesz, persze, ahogy kéri, nyugodjon meg, nem lesz gond, és hogy annyira azért biztos nem lehet rossz a cikk, hogy ebben az újságban az bárkinek feltűnjön...
Majd a cikk pár nap múlva megjelenik — és, itt jön a csoda: hogy az valahogy már nem is tűnik olyan borzalmasnak...
Hogy ez a nyomdának, a papírra nyomtatott szöveg évszázadok óta megtörhetetlen varázsának, tekintélyének, netán a tördelőszerkesztő egy szerencsés pillanatának, vagy az olvasószerkesztő megmagyarázhatatlan nyelvi ösztöneinek köszönhető-e, nem lehet tudni. Egy biztos: a szerzőnek ehhez már vajmi kevés köze van, hiszen ő a cikket rögtön a megszületése után megtagadta, a létezéséről sem akart többé tudomást venni, legszívesebben az életéből is kiklórmeszezte volna az egészet.
De mégis, a cikk végül mindig megjelenik, sokadszorra; és az olvasóktól, kollégáktól befutnak érte a barátságos hátbaveregetések, sőt még a papírra nyomtatott email-címre is, ha házassági ajánlatok nem is, de egy-egy igazi olvasó igazi szavai érkeznek — többnyire ugyan csak fontoskodó, tudálékos megjegyzések valami jelentéktelen, ráadásul félreértett részlethez, de akkor is, néha egész kedves szavak. Vagy ha azok nem is, hát legalább nem (mindig) dühödt kirohanások... És az ember emiatt két-három nap múlva úgy érzi (véletlen egybeesésként általában a pénz elfogyásával egyidőben), hogy kész a következő bevetésre, mint egy borostás, szakadt pólós, igazi (filmbéli) akcióhős, festett karcolásokkal a mellkasán.
