Döbbenten látom, hogy elmulasztottam értesíteni a lélegzetvisszafojtva figyelő közönséget: tavasszal új hordót kezdtünk (igen, így, többes számban; a szuperbevállalós feleségemmel...). Ebben azóta 15 adag van, és — az elsővel ellentétben — még messze nincs tele. (Biztos a lányok kisebbeket kakálnak...)

Ennek az aljára most is tettem 5-7 centi vastagon laza gallynyesedéket, de most nem szórtam bele földet, ami az első hordónál vélhetően csak bajt okozott: sokkal nehezebb lett az egész, kevesebb "nemes matéria" fért bele, és még a szellőzést is lerontotta (időnként büdös lett, nehezen korhadt).

Mindamellett az új kísérleti eszköz új problémát is hozott: bár ebben a szériában a kellemetlen szagok örvendetesen elmaradtak (de tényleg, és ezt most szó szerint kell érteni: ha leveszi az ember a fedőt, és odaszaglászik: nem érez semmit), ugyanakkor (pedig egy korábbi kakás krónikából már tudtam pedig, hogy erre vigyázni kell...) ezt most beköpték a muslicák, és ilyen édes kis másfél centis kukacok másztak fel a hordó pereméig kaszinózni (miközben az anyukáik a fűrészporos szarkupac tetején szorgoskodtak, százasával):

(A nyíllal a muslica-lárva fejét (száját) jelölték meg az olasz wikipédisták; aki bírja az ő egzotikus nyelvüket, itt olvashat többet a musli(n)cákról.)

Háború indult tehát a terület legfontosabb nyersanyagkészletéért, és az első tanulság máris az, hogy komolyan kell venni a hordófedő szellőzőlyukainak méretét. (Zsuzsi javaslatára legközelebb valamilyen géz-szerű textíliával próbáljuk majd lefedni a cuccot.)