Szia Péter! Marci is kérdezte ma, meg mostanában mások is, hogy mi van velem. És csalódottan látom, milyen zavarbaejtően..., hát, zavaros válaszokat adok erre, kényszeredett mosollyal, idegesen, bűntudatosan kerülve mindenki tekintetét, mert kb. úgy érnek most ezek a kérdések, mintha szarás közben rámnyitnátok az ajtót...
Asszem, épp valami gyanús metamorfózis közepén vagyok, tele félkész gondolatokkal, tétovázással, kételyekkel, elég sebezhető helyzetben, mint egy lepkebáb egy kíváncsi kisgyerek kezében. (Lehet, hogy egyáltalán nem is kéne mostanában az utcákon mászkálnom, úgy téve, mintha én is csak egy normális járókelő lennék?)
Szóval, egy kicsit most megálltam, lepakolom a hülye cókmókjaimat, amiket eddig cipeltem magammal, és a korábbi Brown-mozgás helyett megpróbálok végre elindulni szépen -- egyfelé. Megpróbálom megtanulni pl. tisztességesen kifejezni magam, kifejezni "azt a sok nagyszerű dolgot, amit nem is érzek" -- és persze érezni is megtanulom őket. Vagy legalábbis megjegyezni... És egyúttal megpróbálom pl. ide felirkálni, ha valami van velem, ne kelljen megint összefüggéstelenül motyorásznom, ha megint rákérdez valaki.
Igyekszem utolérni, bár az élet még mindig egy lépéssel előttem siet; de már csak eggyel. Ma pl. láttam két gyönyörű, szétpiercingezett lányt egy kocsma előtt a Jókain, Vénusz és Aphrodité bokáival, meg mindenével. És már majdnem megszólítottam őket!... Már csak egyetlen lépés, de tényleg...
Szóval, még egy kis türelem, még nem vagyok kész, még van egy kis dolgom, illetve hát "nagy dolgok vannak készülőben". Utána jelentkezek, és szívélyesen mosolyogva, egyenesen a szemetekbe nézve, jól elmesélem, hogy mi van velem.
Ha végül mégsem jelentkeznék, akkor is azt üzenem, így előre, hogy nincs velem semmi különös, megtaláltam a helyem, valószínűleg egy belvárosi lépcsőház büdös kukái mögött.
