Kedves Barátaim!

Egy vallomással tartozom nektek... Ez a blogolás egy kurvanagy baromság. Nem?

Egyébként is, egy remete nem ír blogot. Ugye. Még egy ilyen kamu-remete se, mint én. Ki a jó francnak is írná?

Mondjuk, ezt az álláspontot már meghaladtam, némi unszolásra, és mert pár unalmas sztori ismételt, és egyre szakadozottabb elkántálása után egyszerűen a blogolás lett a könnyebb ellenállás iránya. (Plusz, ha egyszer elfogy a tartalék pénzem, és már mindenhez túl öreg leszek és hülye, és megint valami újságnál kell majd melóért kilincselnem, majdnem biztos, hogy rá fognak kérdezni, hogy "És... Ír-e esetleg blogot?". És akkor én majd magabiztosan rámutatok erre itt az ujjammal. De ezt most még nem kell jegyzőkönyvbe venni, csak úgy anekdotázgatok...)

Na. Amíg ezen rágódtok, Kedves Megszámlálhatatlan Tömegei az Olvasóknak, én megpróbálok aludni végre. (Ágyban. Párnák közt, a szüleim fűtött, kényelmes lakásában, a zebegényi odúmtól 300km-re (most érdemes betörni, és elrabolni a krumplimat!), egész napos mértéktelen zabálás, többrendbeli bevásárlóközpontban, más személy kárára elkövetett ruhavásárlás, kellemes, seggnézegetéssel és nyálcsorgatással elegy belvárosi korzózás, majd hosszas, punnyasztó tévézés után... "Légy kiszámíthatatlan!" — ezt tudom csak tanácsolni nektek is: a Természet rendkívül kiszámítható dolog, ám ha ugyanakkor te viszont kiszámíthatatlan maradsz, nehezebben talál fogást rajtad a Rideg Rögvalóság!... ;) )