Miután a barátaimról kiderült, hogy valójában egytől-egyig ócska haszonleső gazemberek (és gazasszonyok), egy valóságos dögkeselyűk, ezentúl jobban megválogatom a társaságomat, és inkább csak a magamfajtákkal haverkodok. Pláne, hogy már rég remete vagyok.
Az állatok ugyebár ösztönösen megérzik, hogy ki a jó ember, kinek van otthonos kályhaszaga, kinek kolbászzsíros a gatyája, és meg is találják őket, vakon, éhesen, fázva, konzervdobozzal a fejükön is... Teljesen nyilvánvaló, hogy ezért tévedt ide (ahelyett, hogy a hideg télre készülődve már rég megdöglött volna) ez az ötlábú sánta, szakadt csápú, hajléktalan szöcske is, egyenesen az ajtóm előtti szemé... ööö... személyes használatitárgy-kupac tetejére:
Egyébként némán tűrte, hogy fényképezzem, nem tiltakozott, nem fenyegetőzött a jogvédőkkel; tudta, hogy tőlem nem kell tartania, mert olvasta, hogy én most már nem eszek élő állatot — vagy ha mégis (az arcára van írva, hogy ezt gondolja), az legyen akkor az én bajom...
(Ehhez a bejegyzéshez hozzáadtam a "zöld" címkét is, mert hát ez itt szemmel láthatóan egy zöld dolog. És a "kaja" címkét is, de azt... ööö... csak úgy...)
