- Jó napot. Antonio Monsanto vagyok.
- Üdvözlöm.
- Ugye tudja, hogy miért keresem?
- Hát... A génjeim... Azt hiszem... A génjeimet akarja manipulálni?
- Nézze, én csak egy alkalmazott vagyok. Semmi személyes.
- Értem... Megengedi, hogy előtte felöltözzek?
- Ahogy óhajtja. Bár, utána úgyis le kell majd vetkőztetnünk... De, ennyi belefér. Csak tessék.
- Köszönöm... És... Mondja... Nem lehetne, hogy...
- Hogy?
- Nem is tudom... Tudja, nekem egy blogot kell írnom... Ilyen... kedves kis mosolygós gyerekekről, farsangról, csemegeszőlőről, műt... műfordításról, ilyesmiről...
- Ahamm... Egy blogot... Ennyi mindenről. Nahát. Maga egy fontos ember! Ezt nevezem... És, nem felejtett ki valamit?
- Én? Nem... Nem hiszem... Vagyis, hát, jó, persze a szexről... Meg kicsi, aranyos, csíkos hátú vadmalacokról, itt szoktak ugrabugrálni a...
- Nem arra gondoltam.
- Hmm... A... a... génmódosított termékek?
- Na... Ugye, ugye!...
- De, kérem... Értse meg, én ezt... Nem én találtam ki! Engem kényszerítettek!... Mi mást tehetnék?! Mondja meg! Vagy... Szóval... tudok gitározni... Gitározzak magának?...
- Na, jöjjön szépen velem. Beszélgessünk.
(Na jó. Az izgalom a tetőfokán, fognyomok a körömlakkon; de nekem most mennem kell olvasni a Szorongás alapformáit (Fritz Riemanntól). Folyt. köv.)
