Pár korábbi kommentre (főleg itt, pl. "A csapda az olyan gerinctelen....állj szembe azzal amit elpusztítasz", "Az egyetlen etikus vadászatni formának én is a vadászíjászatot tartom.") reflektálva...

Nincs választásunk, mi vagyunk a "csúcsragadozók" (tudom, biológiailag mindenevők, azért az idézőjel) ezen a bolygón, mindenki más a táplálkozási lánc alsóbb fokain üldögélve várja, hogy mikor lesz belőle vacsora. A nagy részük persze megússza, és szimpla humuszként végzi, de sokan a lánc felsőbb szintjeit táplálják — ezen nincs túl sok lamentálni való. (Ha valaki vega lesz, az is csak "királyi kegy", saját választásból; ettől nem lesz más a helyünk az evolúcióban, és nem leszünk kevésbé képesek ölni.)

Az "etika" fogalma ismeretlen az emberen kívüli természetben. Egy ragadozó nem valamiféle erkölcsi parancsot követve gyilkol (vagy éppen nem gyilkol), még kevésbé foglalkoztatja az áldozat "lehetőség szerint kíméletes" elpusztításának (vagy éppenséggel élve megzabálásának...) gondolata. A vadászat nem az ember találmánya, hanem a természet parancsa: ölök vagy elpusztulok, ahogy sikerül... A vadászat, mint szórakozás, sőt: az ölés, mint szórakozás — na ez az a kiskapu, ahol belopakodik az ember "etikája".

Csak egyet mondhatok: bár ne tenné! A természet kiválóan megvolt a mi etikánk nélkül eddig. Minden komoly baj azzal kezdődött, mikor az ember azt kezdte hinni magáról, hogy birtokában van a "jó" és a "rossz" közötti döntés jogának, vagy egyáltalán a képességének! A természetben ugyanis nincs "jó" és nincs "rossz". Csak az ember, mint morális lény, túr össze mindent egyre jobban maga körül az ő "kifinomult értékítéletével"...

Az "értelmetlen" gyilkolást és "értelmetlen" szenvedést viszont természetesen minden egészséges ember elutasítja. Ahogy minden egészséges állat is: az ölés mértéke és módja a természetben a célszerűségnek, a túlélési esélyek növelésének van alárendelve. És ez egy olyan "fair" szabály, ami az összes résztvevőre egyformán vonatkozik, és amihez egyáltalán nem kell erkölcs; egy oroszlán (vagy medve, vagy vaddisznó) nem azért és úgy öl, hogy az neki vagy az áldozatnak "jó" vagy "rossz" legyen, hanem hogy minél egyszerűbben letudja a táplálkozását (önvédelmét stb.). És ennyi elég is ahhoz, hogy sokkal kevesebb bajt okozzanak a világnak, mint az ember, a maga erkölcsével (pontosabban: erkölcseivel, mert nincs két egyforma világnézetű ember...).

Szóval, egy elejtésre kerülő prédának (akár vad, akár egy csirkegyár áldozata) hiába kötök az oldalára egy megtöltött hatlövetűt, hogy aztán Ennio Morricone zenéjére álljunk szemben egymással, mint "férfi a férfival", és igazságos párbajban döntsük el, melyikünk az életrevalób... Ennél "képmutatóbb" és "megalázóbb" esélyegyenlőséget nehéz lenne elképzelni — nagy szerencsénk, hogy a "kíméletesen, sportszerűen" elejtett állatoknak (akiknek talán még hálásnak is kéne lenniük a "humánus" bánásmód miatt) nincs a feminizmushoz hasonló szervezett mozgalmuk ellenünk... ;)

Még egyszer: a "sportszerűség" a természetben nem létezik. És éppen így: "értelmetlenül okozott szenvedés" sem. Ha valaki csapdába ejt egy vadat, és hagyja szenvedni, arra nincs bocsánat — de nincs elmarasztalás sem. Ezek az ember fogalmai, és mégis: csak az ember okoz "értelmetlen" szenvedést és halált, a természetben ez nem szokás. A természet nem etikai megfontolásból bünteti, aki így tesz, hanem az értelmetlen szenvedésnek egyszerűen plusz költsége van (visítás, vér, mocsok, árulkodó szagok, és sok pluszmunka az áldozat elfogyasztásáig). De ugyanígy: a természet nem is jutalmazza meg azt, aki puska (kés, hegyes karók stb.) helyett egy "kíméletes" nyílvesszővel gyilkol.

Az ölés "normális esetben" a ragadozóra és a prédájára tartozó "intim aktus": kizárólag kettőjük ügye. A vadásznak maga előtt kell elszámolnia vele, hogyan ölt, és a prédának is, hogy hogyan élt.

(Ja, majdnem kifelejtettem, annyira természetes: kevés húst eszem, és nem nagyon tudok ölni... Korábban sokkal több húst ettem, és sokkal alkalmatlanabb voltam a vadászatra, de most, az "új életemben" mindkettő változik: a húsevés csökken, míg az előző, városi életemből hozott "ölésképtelenség" pedig (látszólag paradox módon...) egyre gyengül bennem. Idekint újra kell tanulnom, hogy, igenis, az életnek egy csomó "piszkos munka" is része: itt nem fogják ezt mások elvégezni helyettem eldugott külvárosi épületek falai mögött. És hogy ha a belvárosban nem ölöm meg még a kádba pottyant pókokat se, de eszek felvágottat, akkor sokkal szarabb az egyenlegem, mint ha a viskómba nem hagyok meg rovarokat, viszont nem kell valahol máshol öt hektárnyi takarmányföld a hússzükségleteim kielégítéséhez. Viszont, ha könnyen tudnék vadászni (és főzni stb.), azt hiszem, több húst fogyasztanék! Apropó: ki látott már vegetáriánus falusi embert itt a "civilizált Nyugaton"?!... Ez az egész zöld romantika, ami kihajt bennünket a "természetbe", a városban gyökeredzik — és a városon kívül, vagy anélkül nem is biztos, hogy "fenntartható"...)