Egy menekülő dzsentri rémblogja

OK, feladtam az öngyógyítást: egy hét után is csak romlott a helyzet tovább, úgyhogy megnyomtam a katapult gombját.

Tegnaptól orvosi felügyelet alatt állok (= hazamentem a szüleimhez Nyíregyházára), és nagyjából megvan a diagnózis is, bár a legfontosabb részt, a mellkasröntgent (amúgy is ideje volt már egynek), az ideges, fáradt (inkompetenst nem akarok mondani) röntgenorvosnő sajnos elbaszta. A felvétel készítése előtt direkt rákérdeztem, hogy tartsam-e bent a levegőt, amire azt mondta, nem kell, majd szól. Aztán szólt is, hogy most akkor egy jó nagy levegőt... — de még mielőtt egyáltalán befejezhettem volna a belégzést, már hallom is, hogy jó, lehet menni felöltözni... Majdnem rá is kérdeztem elképedve (nem kell hozzá nagy fotóművésznek lenni, hogy az ember gyanút fogjon), hogy nem fog ez így bemozdulva homályosan látszani?!... De gondoltam, mit akadékoskodjak, fogalmam sincs a részleteiről ennek a témának.

Aztán később látom az ambuláns lapon, meg hallom a panaszt a másik orvostól (akihez a röntgen-leletemet követtem, pontosabban, ahová sokkal hamarabb odaértem, mint a röntgen-leletem), hogy "a felvételt a beteg ellélegezte..." Kiváló.

A röntgen-ügyeletnél utánunk érkezett egy négy-öttagú család, de a kis Dzsenifer nem mert leülni az anyukája és én közöttem üresen maradt székre, hiába vicsorogtam rá a legbarátságosabb jeti-mosolyommal, rémülten kapaszkodott a mami kabátjába... Egy idő után aztán szólítottak. Elkérték a beutalómat, amit természetesen anya írt (normál esetben a háziorvosom tette volna, de asszem, abban még nincs semmi imperio-arisztokrata gőg, ha az ember a szüleit választja háziorvosnak). Aztán hozták is vissza, hogy hát ez a beutaló nem jó. Hiányzik róla a naplósorszám, anélkül nem veszi be a gép. Anya odajött, mondta, hogy hát ezt ő írta, és hogy neki nincs is ilyen sorszáma. De hát ilyen sorszáma minden háziorvosnak van. És nem tudnak csak úgy kitalálni egyet, mert leellenőrzi a rendszer. Közbeszóltam, hogy és ha találnak valakit az utcán? Hát, akkor sürgősségi...

Úgyhogy az is lett: becsatlakoztunk a sürgősségi "ügymenetbe", és onnantól ment minden, mint a... ment minden szép lassan tovább, a maga kifürkészhetetlen útjain... De előtte még a cigány családtól a férfiak odasomfordáltak hozzám megkérdezni, őszinte csodálkozással, hogy mi a baj, nem akarnak megvizsgálni?!... Mondtam nekik, hogy nem, semmi, csak hiányzik valami a beutalómról. De közben hallatlanul abszurdnak találtam, hogy még egy volt TB-s ellenőrző főorvossal megtámogatott kórházi kivizsgálás is olyan akadozva halad, hogy a feltehetőleg már épp elég akadozó állami funkciót ismerő vidéki cigányok is odagyűljenek körém csodát látni...

Egyébként a (sötét téli péntek délutánon maximálisan kafkai...) megyei kórház sürgősségi osztályát szigorúan csak egy "igen, tudom, hogy innen egyenesen a halál torkába ugrok, és ezt direkt csinálom, önéként, minden józan érv ellenére, mert tök hülye vagyok" papír aláírásával hagyhattam csak el, annak ellenére, hogy anya is felszólalt a "védelmemre", és elmondta, hogy a kórházból egyenesen hozzájuk mennék, pihenni, állandó orvosi felügyelet alatt stb. Már nagyon el akartam menekülni ("Anyaaa, haza akarok menniiii!"), pedig már csak egyetlen órácskát kellett volna ott kibírnunk (az előző 2-3 után), szép nyugodtan elüldögélve a folyosón (a többi beteggel egykedvűen kórokozókat csereberélve), hogy a vérkép első eredményei meglegyenek. Utána eldőlt volna, hogy amúgy is hazamehetünk, vagy hogy amúgy is alá kell írni azt a papírt, hogy hazamehessünk...

Ja, ne legyen félreértés: ez az ironizálás nyilván nem a konkrét "intézkedő" fiatal orvosnak szól, aki marasztalni próbált, ő végig maximális lelkiismeretességgel látta el a dolgát (nem úgy, mint a röntgenes, aki már elkopott a túlterheléstől). Hanem ennek a béna, szétrohasztott, elképesztő állapotban lévő roncsnak, ami le van szépen zárva egy hullazsákba, és a lábujján ott fityeg a név: Magyar Egészségügy.

A diagnózis egyébként a rossz röntgenkép és a meg nem várt vérkép miatt tulajdonképpen csak egy tipp maradt (nem mintha ezalól sok kivétel lenne, ez egy ilyen szakma; a varázslók, táltosok, sámánok szakszervezete és az orvosi kamara eredetileg egy épületben székelt volna, csak közben megváltozott a forgatókönyv), de valamit muszáj volt írni a vizsgálati lapra: egy jobboldali tüdőgyulladás bizonyíték hiányában a nyomozati szakban rekedt gyanúsítottként, van viszont aláírt beismerő vallomás egy kétoldali mellhártya-gyulladástól (a súlyosabb, a mellkast folyadékkal megtöltő, nedves változatból). Mellesleg a nedves mellhártya-gyulladás nem önálló kórkép, hanem valami más, "rendes" betegség (tipikusan pl. tüdőgyulladás) kísérőjelensége.

(Megj.: sajnos virológiai elemzésről nincs eredmény (mint utólag kiderült: mivel be lettem oltva, ezt nem is vizsgálták), pedig borzasztó kíváncsi lettem volna, hogy influenzából indult-e ez a dolog, és ha igen, melyik törzsből. Éspedig, azért lettem volna erre annyira kíváncsi, mert a médiafigyelési pontosságomat tovább finomíthattam volna az eredmény segítségével (hogy ti. H1N1 vagy sem).)

Az ember nemcsak józan laikusként, de akár még egy "kertévé" ún. profi médiaszakértőjeként is (a TV2-t természetesen kivéve) hamar megtanulhatja, milyen egyszerű egy kis "közérdeklődésre számot tartani": csúnya szavak, genitáliák, néhány szokatlan, kibogozhatatlan (a legegyszerűbb, ha eleve értelmetlen) képzavar, egy-egy kiscica és feltrancsírozott csecsemő között... Ezt a fajta dramaturgiai érzékenységet a tehetséges politikusok veleszületett képességként kapják a batyujukba — a közönséges halandóktól egyébként az különbözteti meg őket, hogy a politikusokéba más nem is nagyon kerül.

De, ha már, akkor már... Szóval: a létező valóság idegesítő változásaira mindig lassan és nehézkesen reagáló W3C Konzorcium (a web alapját jelentő HTML szabványcsalád gazdája) megadta magát a nyilvánvaló és mindenki más számára régóta természetes szükségszerűségnek (a mellékelt képen pl. egy 15000 évvel ezelőtti keltezésű igénybejelentés(*) látható, amelyről a konzorcium eddig nem volt hajlandó tudomást venni), és a HTML-szabvány új verziójában a pinának végre saját HTML-jele (ún. "tag"-je) lesz — sőt tagjei, a legkülönfélébb szexuális igények hatékonyabb internetes kiszolgálása érdekében.

Fontos előrelépés ez mindenki számára, hiszen az internet forgalmának túlnyomó részét mindig is az online pornó adta, a maradék része pedig Viagra-reklám, de az egyszerűség kedvéért most vegyük azt is ide. Könnyed fejszámolással belátható tehát, hogy az egész internet a pináról szól; vagy ha véletlenül épp nem arról szól, akkor is arra gondol.

Ezért a jövőben pl. a rendkívül erőforrásigényes, rengeteg fel- és letöltési időt felemésztő pornófilmek helyett elég lesz mindössze az új tagek megfelelő sorozatát feltölteni a weblapokra, és a felhasználó számítógépén (feltéve, hogy a böngészőprogramja támogatja az új szabványt) a kívánt látvány ugyanúgy megjelenik majd, mint azelőtt.

Sőt: a HTML és a CSS technológiák meglévő előnyeit is azonnal élvezhetik a pornófilmek szerkesztői (megj.: ezentúl nem a filmes, hanem a webszerkesztő szakma körébe tartozik majd ez a tevékenység). Pl. beállíthatják a pina színét, méretét, tetszőleges színű és vastagságú automatikus keretet rajzoltathatnak köré, illetve könnyedén megváltoztathatják a betűtípusát, stílusát (pl. dőlt, kövér), akár egyszerre többfélét is használva egyetlen szerven belül; stb.

Kiszivárgott fejlesztői elképzelések szerint a következő tagekre lehet számítani (elnézést, ha a Kedves Olvasónak túl korszerű böngészője van, akkor a nyers tagek helyett már most is automatikusan a tényleges nemi szervek jelenhetnek meg a képernyőn; sajnos nem tudunk felelősséget vállalni semmilyen hátrányos következményért!): <|> <()> <¤> <#> stb.

* A korabeli multimédiás üzenet szabad fordítása: "Mikor lesz már végre szabványosítva a pina egyezményes jele, hülye tulkok?! Már másodszor szólunk! Ha 15000 éven belül se történik semmi, legközelebb odakötjük az agancsotokat egy hóemberhez, [edények — talán korsók v. kannák(?)]!" (Megj.: akkor még gyerekcipőben járt az evolúció, és szarvasok voltak a W3C mérnökei.)

Itt ücsörgök a gépnél (ill. többnyire csak fekszek (aki még le van maradva egy kicsit, vagy túl finnyás, annak: "fekszem")), és érzem a vállamon a felelősség egyre nehezedő súlyát, és szörnyen nyomaszt, hogy már jóideje nem teszek úgy, mintha valami érdekes történne velem, de még mindig nem vagyok elég jól, hogy tisztességesen ellássam itt a látványaszkéta-feladataimat.

Tartok tőle, hogy a múltkori földönkívüli kalandom utóhatásait nyögöm. Sőt, sajnos azt kell mondanom, nem lehet kizárni, hogy esetleg teherbe is estem tőlük. (Az ún. "hagyományos", földi emberek számára készülő terhességi tesztekkel ezt nem lehet kimutatni, úgyhogy azt ne is javasoljátok. UFÓ-tesztje pedig csak a NASA-nak van; már meg is rendeltem az Amazonon, csak mire ideér... Addig is, meg kéne néznem az Alient. Mindig is untam ezeket a filmeket, de valahogy most olyan jól esne újranézni őket... És venni kéne még egy kis uborkát, mert tegnap megettem az utolsót. Fura, egy hete még tele volt az üveg.)

Apropó, egy pillanat...

Te rohadék! Igen, te, akinek ide kitettem a pofájáról a fotót, igen, jól látod! Ha olvasod ezt, és ha tényleg gyereket csináltatok nekem, egyet mondhatok: nektek annyi! Ha meglesz a túlélőkésem, kifilézlek, felszecskázlak, szét... ööö... szanaszét... váglak benneteket! Na, mindegy, majd még beszélünk erről!...

Nem akarok túlzásokba esni, de azért esek: úgy látszik, egyszer teszem ki innen a lábam hosszabb időre, és tessék, bele is rokkanok, ráadásul a telek is azonnal tönkremegy...

Ja, mert a múltkori "vadkárokhoz" még:

- A ház mögötti műanyag szemetes zsákot cafatokra tépték az éhes kóbor macskák (akik, tartok tőle, egyre kevésbé kóborak, mint amennyire éhesek, ráadásul számszakilag is kimutathatóan egyre többen vannak), és minden ehetetlen dolgot, amit találtak benne, egymástól egyenlő távolságra szépen elhelyeztek a telekhatáron belül. (Mivel csak ehetetlen dolgok voltak benne, ez természetesen a zsák teljes tartalmát jelenti.)

- A vaddisznók nemcsak a kajszifámat fűrészelték ketté, hanem a szó legszorosabb értelmében felszámolták a tűzrakóhelyemet is! Ezt úgy kell érteni, hogy a vas bográcstartó rúd kivételével nemes egyszerűséggel megszűnt létezni az egész: a tűztér mészkődarabokból rakott szegélye, de még maga a hamu is, mondjuk úgy: "elkerült a helyéről", a 6-8 farönk ülőke szanaszét borongatva és félretúrva, az egyik (pont amelyiken a laska-készleteim termettek!) legurult a domboldalról is. És nemcsak hogy szanálták a létesítményemet a rohadékok, hanem mindenféle egyeztetést megkerülve egy kibaszott élményfürdőt csináltak maguknak a helyén!... (Majd teszek fel róla fotót, és szólok valamelyik zöld szervezetnek is, hogy tiltakozzunk a büdös vadállatok elképesztő pofátlansága ellen!)

Attól tartok, tényleg meg kell tanulnom ölni... Vagy kerítést foltozni. Majd meglátom, amelyik könnyebb... ;-o

Aki ismer, tudja, hogy nem iszom ("iszok"... — jó? szokjunk már át erre, ahogy pl. "szarok", és nem "szarom", rendben?). Barátokkal egy-két sör, négy-öt fél vodka. Több nem. Semmi elvi oka nincs, egyszerűen csak így alakult, nem volt szerencsém. (Próbáltam már meghaladni önmagam, feszegetni a határaimat, de az ilyen pionírkodásnak általában gyászos vége lett.)

Viszont ha már szakállt növesztettem, és egyre öregebb meg büdösebb vagyok, kézenfekvő az ötlet, hogy talán piálni is kéne hozzá, nemcsak mert úgy stílusos, hanem úgy hitelesebb is lehetnék — hátha kompenzálhatnám vele a tényt, hogy még mindig vannak anyagi tartalékaim, még működik a kocsim, van áram, sőt fűthetek is vele, és egyelőre egy sima CBA-ból kajálok... :-o

Szóval, kevertem az előbb egy "zöld" vodkát: egy kis Kalinka, kétszerannyi Rauch Bravo zöldalma lébe. Mindenkinek ajánlom "welcome drinknek", aki "fenntartható remeteségre" adja a fejét! (Később viszont az almalevet, sőt a szeszt is házilag kell majd előállítani!)

Mellesleg, a közeljövőben amúgy is szükségem lehet némi "spirituális" támogatásra (tüzesvíz helyett felőlem indián vadászok segítő szellemei is lehetnek), mert a rohadt vaddisznók szétrágták a novemberben ültetett kajszi-csemetémet (és már több más kisfát is úgy kellett visszaültetnem utánuk, lehet, hogy azok se fognak kihajtani tavasszal), úgyhogy megnézem szépen a neten, hogy mennyi a vaddisznóhús piaci ára, és esküszöm, elkapok egyet puszta kézzel, aztán annyi kiló combot vagy farhátat fogok kihasítani belőle, amennyi kárt okoztak a kertben!

Csak előbb kéne egy rendes kés... Meg addig szerznem kell még egy pipát, egy szafari-kalapot és egy hajpántot is.

(Ja, és van behűtve egy üveg bontatlan Bombay Saphire ginem is — egyébként ez a remek cikk kényszerített alkoholfogyasztásra, én mosom kezeimet!...)

Pár napja a "fenntarthatóság" divattémája (egy kis önsajnáltató túlzással) a konkrét személyes fenntarthatóságomig gyűrűzött: az "ünnepi országjárás" utolsó pesti napján jól kacsára áztam, miután a viszonylagos elszigeteltség után rengeteget voltam rengeteg ember között, úgyhogy vasárnap már valami vírussal letarolva, betegen jöttem ki ide (anyukámnak meg ne mondjuk!...).

Egy másik divattémát érintve: vettem fel H1N1-oltást, de ez persze nem zárja ki, hogy elkapja az ember, bár valószínűleg úgy enyhébb lefolyású lesz a betegség. Hogy a mélyről jövő köhögésen, torokkaparáson, állandó váladékcsorgáson és krákogáson-harákoláson (ami önmagában nem lenne érdekes, de két éjszaka sem tudtam tőle aludni) túl lázam is volt-e, nem tudom, csak a didergésből sejtem, pedig meleg volt idebent (mármint "rendes" meleg: 20-21 fok). Lázmérőm itt még nincs, de van egy klassz teahőmérőm, amit be is raktam a hónom alá, viszont az csak 35 fokot mutatott... Lehet, hogy nem is volt semmi bajom. De azért sajnáljatok!...

Mellesleg, ez az egyetlen dolog, ami igazán komoly kihívás elé állíthatja az embert egy ilyen helyen: ha valami betegség vagy sérülés lerántja a lábáról. Persze, telefon akkor is van, de ha ide segítséget kell hívni, az már régen rossz... (Ráadásul rossz időben ide nem tud feljönni jármű, ami a legközelebbi megállási lehetőségtől 15 perc séta fel, és 20 le, mert folyton elcsúsznának a hordággyal és beleborítanának a sárba vagy a hóba...)

A legjobb stratégia komolyan venni a "megelőzés" gondolatát, és átszokni egy kicsit óvatosabb, lassúbb életmódra. Ami egyébként alighanem magától is megtörténik, legalábbis ezt a lassulást már észrevettem magamon egy ideje. (Pl. sokkal ritkábban frissítem a blogot is... ;-o )

Egy csattanás, egy villanás — másra nem emlékszem abból hogy az idegen lények elraboltak karácsony és szilveszter között Almásházán (csak közben megálltunk Nyíregyházán, Pécsváradon, Veresegyházon, Pesterzsébeten és a VI. kerületben), aztán az űrhajójukon megerőszakoltak, majd élve felboncoltak (vagy fordítva). Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem, egy korsó sör volt a kezemben, és hangosan röhögtünk a haverokkal. A másik kezemben pedig egy lány kezét szorongattam.

Ráadásul ez a furcsa jelenet azóta is szinte naponta ismétlődik, kisebb-nagyobb változásokkal (néha nem sör, hanem kávé vagy vodka, és néha nem kéz). De a hülye Háromszékiék (remélem, nem olvassák...) ma végre hazamennek Svájcba, és hát egyébként is elmúltak az ünnepek, úgyhogy lassanként visszatérek a házi feladatomhoz, és folytatom tovább a világ megmentésének előtanulmányaként végzett exhibicionista kísérletemet.

(Ja, és hogy egy "remete" mit kaszinózik itt szanaszét az országban, ahelyett, hogy magát sanyargatná, arról kb. már írtam. Röviden: nem is vagyok remete; nem tudom, ki találta ki ezt a marhaságot! :-p )

(Aki még itt van velem, annak köszi a megértést és a türelmet; aki újonnan érkezik (pl. a Gerenday Ági Dinamó c. műsorától), azokat üdvözlöm, és a következő sört az ő egészségükre iszom!)

Amíg én itt játszadozok, addig...:

- Sherwood, XVIII. ker.
- Élet nulla fok alatt
- Csenyéte
- A Nagykörút Don Quijotéja

Stb. Nézegessétek a kapcsolódó videókat is, az újévi fogadalmak mellé.

Ja, apropó: ne legyen hamis romantikus illúziónk arról, hogy: város = rossz, vidék = jó. "There is no free lunch", az ismert eszkimó közmondás szerint... Falun, tanyán, ill. úgy általában a mezőgazdaságban, pláne egyedül — más szóval az állandó kemény munkában — az ember hamarabb elhasználódik. Ezt ugyan nem saját tapasztalatból mondom, mert én (egyelőre?) nem végzek kemény munkát (most még szerencsére van egy kis tartalék pénzem, hogy ezt kiváltsam), de sok példát láttam már erre magam körül.

Az átlag városi ember egyszerűen tovább él. (Valaki erősítse vagy cáfolja meg statisztikákkal, légyszi!) OK, persze, nem egy ilyen beteg országban, mint a miénk, és nem Budapesten, az ország legbetegebb városában. A kérdés inkább az (ahogy mellesleg a drogosoknál, alkoholistáknál stb.), hogy ez a hosszabb élet megéri-e az árát. Fogalmam sincs; se általában, se a saját esetemben. Csak azt tudom, hogy aki egyből rávágja, hogy nem, vagy azt hogy igen, annak onnantól egy szavát se hiszem.

Fantasztikus hírem van azoknak, akik velem együtt izgulva követik nyomon ennek a fordulatos (bár az utóbbi időben kissé talán szűkös mozgásterű, úgy is mondhatnám, hogy kínosan alultematizált) ökodrámának az anyagcsere-orientált vonulatát: sikerült elűzni a gonosz szellemeket a hordóból, és most megint finom, friss fűrészpor-illata van neki.

És lőn este, és lőn reggel: 6. adag... Halleluja!

Kétkedőknek, fintorgóknak, érdeklődőknek itt egy kis ismeretterjesztés (részben angolul, részben németül) a hundertwasser.at-ról.

Október óta, mióta kiköltöztem, adós maradtam (magamnak is) a dolog "narratívájával", hogy miért is, meg hogy úgy egyáltalán... Abból az apropóból, hogy ma, egyenesen az égből, idepottyant a szobámba a Kossuth Rádió riportere (Náray Balázs — nem, nem ő van bogárrá változtatva a képen, az egy másik látogatóm), hogy rögtönzött életképet fessen egy ilyen magamfajta figura helyzetéről, illusztrációként a "modern kori remeteség" (ha jól értettem) témájához a holnapi Magánhangzóba, rákényszerültem, hogy egy kicsit összerázzam a gondolataimat erről.

(Előre is bocsánat, ha a holnapi műsorba bekerülő zagyvaságaim és az itteni zagyvaságaim közt megmagyarázhatatlan ellentmondások feszülnének, nyilvánvalóan a zsidók ill. a klímaváltozás tehetnek róla, én mosom kezeimet. És azért is bocsánat, hogy ilyen sok itt a betű.)

Ad 1... Aki még esetleg nem jött volna rá magától: nem is vagyok remete. (Hazudtam éjjel, hazudtam nappal, hazudtam minden bejegyzésben!...) Pontosabban: semmivel se vagyok remetébb, mintha továbbra is Pest belvárosában laknék. Már amennyiben:

     "remete = emberi kapcsolatait önként megszakító sovány, szőrös lény".

A sovány és szőrös stimmel ugyan, de ennek a "Lunakid kiűzetése a fővárosból" sztorinak egyáltalán nem az önként vállalt durcás magány a célja. Sőt. Majdnem pont ellenkezőleg: én ide részben a városi magány elől menekültem. Itt ugyanis nem kell nap mint nap szembesülni vele, hogy a körülöttem nyüzsgő tömeg ellenére vagyok egyedül.

A lényeg, hogy aki hagyva csapot-papot kivonul a városból, faluból, családból, addigi életéből (és nem valamiféle vallási "elhivatottság" áldozata) az nem azért teszi ezt, hogy magányos legyen; ez marhaság. Hogy átmenetileg egyedül legyen, hogy "magába szálljon", az rendben van. De az ember társas lény, mások nélkül nincs értelme élni, ezt a magamfajta "remeték" is pontosan tudják. Ezért is írom nektek ezt a blogot. Hogy ti se érezzétek annyira egyedül magatokat... ;) (Aztán majd szervezünk egy remetekonferenciát is, ha elegen leszünk, jó?)

Ad 2... Ez itt olyan, mint egy turistaház, és én is kb. azért vagyok itt, hogy egy kicsit kifújjam magam. Az ember egész életében fogócskázik-bújócskázik saját magával: hol kétségbeesetten keresgélve önmagát, hol meg hanyatt-homlok menekülve ki a világból önmaga elől. Hosszú menetelés az élet mindenki számára, és néha jól esik közben egy kis csendes pihenő, egy kis "nyugodt átgondolása a dolgoknak".

Amiket én nyugodtan átgondolni szeretnék, azok pl. ilyesmik:

• Minek mi a "valódi" ára (kaja, folyó víz, meleg, áram, tiszta ruha, nyugodt környezet stb.), mit jelent az, hogy "fenntartható"?
• Meddig tud elmenni egy magamfajta "városi ficsúr" a — részben mesterséges — igényeinek feladásában, anélkül, hogy amik igazán fontosak (szabadság, lelki egyensúly, egészség, és természetesen: kapcsolat a többiekkel!), szintén fel kéne áldoznia?
• Hol a határ a városi taposómalom illetve az önfenntartás buktatói által okozott frusztrációk között? Tényleg kevesebb lesz a stressz, és több a szabadság, ha az ember megpróbálja minimálisra szűkíteni a függőségeit a "rendszer" felé?
• Minek kell megváltoznia közben, ill. mi az, amik megváltozik ettől? Mi lesz jobb, mi lesz rosszabb? Talán kirajzolódik valami "jó-rossz" viszonyrendszer magától, amire a sűrű, zajos városi környezetben nem nagyon van esély.
• Mi az, ami ebből esetleg mások számára is általánosítható, átadható?

Ad 3... A városi ember többnyire boldogtalan. Sőt: beteg. (Kivéve, ha véletlenül dán...) Egyrészt ott vannak ugye a klasszikus urbanizációs közhelyek, hogy akceleráció, meg individualizáció, meg mindent átható stressz, meg az ember életét megnyomorító környezet stb. (Szerintem egyébként a falusi embernek sincs könnyebb dolga, de erről nem tudok első kézből nyilatkozni.)

Másrészt (illetve részben még ez is az "egyrészt" — de haladjunk inkább...) az ember kiszolgátatott egy csomó kényszerű hatásnak, kezdve pl. a munkahellyel: a sok kolléga, akikre mosolyogni kell, az idegbeteg főnök, akire pláne (ha még ügyfelek is vannak, arról nem is szólva!), vagy maga a munka, ami többnyire egyszerű kínszenvedés. Aztán a korlátolt hivatalok, mindenütt az elmebeteg reklámok, vagy ha kocsiba ülök: az agresszív "ellenfelek" (és a tény, hogy én is azzá válok), a pirostól-pirosig repesztő kretén motorosok, az ádáz parkolási csaták stb. Vagy, gyalogosként a primitív, megalázó BKV-s, MÁV-os tortúrák (rendszertanilag egyébként ez is a "korlátolt hivatalokhoz" tartozik), tömeg, zaj, bűz, kutyaszar, koldusok, a boltokban a száraz, vizes kifli, és hogy rendszeresen savanyú a tej, míg az ember rá nem szokik, hogy paranoiásan ellenőrizze a lejárati dátumokat.

Mindenütt bizalmatlanság, tülekedés, magára-utaltság, vagyis: elidegenedés. Szóval, a városban az ideje nagy részét az ember eleve remeteként éli, csak ez nem olyan feltűnő, mert a magány határa nem rajta kívül, hanem belül, a kényszeredett gumimosolyok mögött húzódik. (És ez sajnos sokaknál még otthon sem tud feloldódni, a családtagok között.)

És, attól tartok, ez nemcsak rám igaz, mert körülöttem szemmel láthatóan még sokmindenki más is ideges, kurvaanyázik a kormány mögül, gyógyszereket szed (de az USÁ-ban pl., ahol a fenti hatások csúcsra járnak, mindenki mellé saját pszichiáter kell, hogy kibírja ép ésszel a haláláig). Az átlag városlakó ugyanis: vesztésre áll. Pontosabban, úgy érzi, hogy vesztésre áll, vagy legalábbis bármikor lejtmenetbe fordulhat a szerencséje. És ebben a globalizálódó versengésben nagyon kevesen nyernek — de hiába nyernek valójában egyre többen: mégis túl sokan érzik úgy, hogy mindig csak másoknak sikerül, ráadásul nekik is csalással, miközben ők meg folyton a rövidebbet húzzák.

Ez egyszerűen azért van, mert a nyerteseket mindenki azonnal, messziről látja (tévé, internet stb.), és önkéntelenül is hozzájuk méri magát. Korábban, ha a falujában valaki ügyes munkás volt, a megérdemelt dicsőséggel elégedett lehetett, mert a szomszéd falu első legényével jó esetben sosem került szembe. Ma, ha valaki csak a falujában első, az senkit nem érdekel: ott van még a többi háromezer település, ahol szintén bizonyítani kell, és az még mindig csak a hazai selejtező...

Ad 4... A fenti "gyomrosok" nyomán állandósuló frusztrációt, ami olyan, mint a kozmikus háttérsugárzás, ahányszor beérek a városba, azonnal érezhető (és ahányszor visszajövök: elmúik), és ami elől sokan menekülnek (mond valakinek valamit Budapest népességének fogyása és az agglomeráció növekedése?), nem is nagyon kell itt bemutatni, elég egy ordas hétfő reggel (a kutyaszar fagypontja fölötti hőmérsékleten — bár ezügyben sokat javult a helyzet az elmúlt egy-két évben, legyünk igazságosak!) végigsétálni az Oktogontól a Jókai téren át a Nagykörútig, majd a nyugati aluljárón keresztül fel a pályaudvar mögötti parkolóhoz, és a hajléktalanok tömegén átvágva be a világcsúcs Westend City Center gagyipalotába (ahol külön "igazi" utcaneve van minden folyosónak), lehetőleg egyenesen valamelyik szolgáltató vagy bank zsúfolt ügyfélszolgálatára.

De mindez persze alkat kérdése is: sokan pont a városi nyüzsgés közepén érzik magukat elemükben. Én a fenti "tanösvényt" egy éven át róttam, naponta kétszer (oda meg vissza) a munkám miatt, és sajnos arra jutottam, hogy én nem tartozom a szerencsések közé, akik ezt hosszú távon elviselik.

Ad 5... Miért nem költöztem akkor egy ökofaluba? Mert annál azért aszociálisabb, öntörvényűbb, és nem utolsó sorban lustább vagyok. Ennek a kísérletnek egyébként az is célja, hogy kiderítse, meddig képes önerőből eljutni egy ilyen botcsinálta "egyszemélyes ökofalu", mint én. Merthogy ilyenből sok lehet ám éppen bebábozódva!...

A "tanyasi embert" persze nem kell nulláról feltalálni, csakhogy én nem értek se a földhöz, se az állatokhoz — hanem csak egy városi Robinson Crusoe vagyok, aki véletlenül hajótörést szenvedett egy lakatlan faházban, és ebben a helyzetben, az előző életéből öröklött cókmókjával, adottságaival kell boldogulnia (a kísérlet játékszabályai szerint).

Ad 6... Fogy az idő, és még mindig nem olvastam el azt a mázsányi könyvet, amikkel tartozom magamnak, a világ megváltásáról (ami természetesen csak az után következhet), nem is beszélve. Sőt olvashatom újra azokat is, amiken már túlvagyok, mert közben elfelejtettem mindet.

Azért dolgozunk, ugye, hogy legyen pénzünk élni. De ha az "élet" nem több, mint a napi robot után zombi-fáradtan eltévézett és/vagy átpiált, szétszívott néhány meddő óra ún. "szabadidő", akkor valami nem stimmel. Persze, ennél a demagóg szélsőségnél bőven vannak azért tartalmasabb életmodellek is, de a kérdés így is érvényes marad: megfizeti-e tisztességesen a társadalom az érte ledarált időt? Tartok tőle, hogy ehhez egyre több szerencse kell.

(Folyt. köv.)

Most, hogy sok napig állni hagytam a "kísérleti berendezést", négy adag töltet után, határozottan állíthatom, hogy bizony, igenis, büdös lett. Nem nagyon, egyáltalán nem fordult támadólag a gazdája ellen, de a kezdeti romantikus pátosz — az üde fűrészporillat — elmúlt. Attól tartok, hogy a rendkívül előrelátóan szellőssé tett alsó réteget boldogan elfoglalta az utolsó adag vizelet, és egy kis anaerob rothadás vette kezdetét.

Ráadásul ugye a hordó kb. kint van a fagyban (annyira még nem vagyok elszánt, hogy be is hozzam; ez már csak a helyhiány miatt se menne, hacsak nem a tetején kajálnék utána...), szóval a komposztálódás beindulásának kb. esélye sincs (amúgy se lenne könnyű dolga; egy ilyen kis térfogatú, rossz aktivitású keverék erre nem feltétlenül a legideálisabb: sok papír, sok fűrészpor, és viszonylag tömör trágya, legalább egy Harry Potter kéne hozzá, hogy ebbe így télvíz idején életet leheljen), szóval azt hiszem, inkább tavasszal kell majd érdemi elvárásokat támasztanom a kísérlettel szemben.

Húzom egyébként itt a strigulákat, mint egy börtöncella falán: most tartok az 5. adagnál. Úgy saccolom, hogy (nettó) 3-4 hét, mire megtelik. Addig muszáj kitalálnom, hogy mi lesz utána (pedig jön közben még egy karácsony is stb., szóval elmegy majd sok értékes időm hülyeségekre... ;) ).

Végre kint vagyok megint. A múlt héten Szegedre kellett utaznom, aztán a hétvégén Pesten voltam haverokkal korhelykedni (szokatlan elfoglaltság egy remetétől, tudom, de hát, erről már beszéltem...), mosni, meg ezt-azt elintézni. De amint megtudtam, hogy jön a hideg, aszkéta-kötelességemnek éreztem, hogy azonnal kijöjjek (a lejtők aljától már gyalog, mert ha kocsival fel is jövök, aztán éjszaka felfagy az út, akkor innen tavaszig le nem viszem, márpedig most egy kölcsön autó van nálam, ideieglenesen, mert az öreg Toyotám kórházba került), dacosan kigomboljam az ingem, és bátran szembeforduljak Tél tábornokkal, hogy gyerünk, te vén rohadék, ide lövess, ha van még benned kurázsi (már ti. a glob. felmelegedés hatása ellenére...)!

Egy kis hangolódás érdekében az utóbbi pár napban újraolvastam Van Gogh válogatott leveleit (elkeseredett kapálózása (= pályája) kezdetétől az öngyilkosságáig), és némi késéssel végre elolvastam a kötelezőként feladott, de magamtól mindig iszonyodva távol tartott Öreg halász és a tengert. (Egyszer láttam filmen, még gyerekként, és köszi, azóta se kértem belőle; mondjuk úgy, hogy rosszkor szembesített a sors ezzel a drámával. Pedig jó film volt, és a regény is az, bár itt-ott nekem túl archaikus; hihetetlen, hogy 1952-es pedig.) Hát, most derűs mosollyal nézek szembe bárminő lehetséges játék-nehézséggel, idebent a meleg szobában, a net előtt üldögélve, amint épp a fülembe duruzsol a hűtő... (Ez utóbbit most nem lenne értékelhető eredmény kiiktatni, azért is nem foglalkozom vele. Különben, ez a hűtő igen kicsi (pont térdig ér), és a legnagyobb kánikulában sem nagyobb, ha ez esetleg számít valamit...)

Egyébként, csalok a fűtéssel... Nem tudom, hogy ezért mennyi pontlevonás jár, de az ócska vaskályha úgy megtölti a kis szobát égéstermékekkel (valószínűleg, mert a hevenyészve összetákolt kéménycső nem ér fel a tető fölé, és gyenge a huzat), hogy a torokkaparáson túl határozottan nehezebb tőle lélegezni is. Nem szénmonoxid, nem is széndioxid, mert egyrészt annyi huzat azért van, hogy egészséges maradjon az égés, ráadásul sokat szellőztetek, mikor begyújtok (a fűtés hatásfokát most hagyjuk, a kint futó kéménycsővel amúgy is inkább a ház mögötti diófát melegítem, mint a szobát), hanem inkább nagyon apró szemcsés füst, szálló hamu, ilyesmi. A füstszag is napokig megmarad utána, és finom por lepi el a szobát ilyenkor.

Úgyhogy most az olajradiátor jár, és inkább fizetem az áramot, amíg ki nem alakítok egy külső égésterű megoldást, amiből egy hőcserélővel hoznám be a meleget. De ez nem most lesz, mert komoly tereprendezést igényel, ami fagyok nélkül is minimum intenzív csákányozást meg vésőkalapácsos "hegybontást" jelent, ráadásul nincs is hova "deponálni" a kitermelt törmeléket.

Egyébként hó még nincs, de az esővizes hordó tetején már 5 centi jég volt, és deres a fű is a szabad területeken. Tegnap éjjel -7 fokot is mértem, de ma délre felment 1 fölé árnyékban. (Egyébként gyönyörű napsütés volt egész nap.) 

A túlélő krumplim (amelyiknek a szintén szépreményű tesója sajnos végül megrohadt a cserépben) él és... még ugyan nem virul, de szépen nő, ahogy a két titokzatos fehér hagymájú (és a természet eredendő rosszindulatának köszönhetően nyilván mérgező) növény is kihajtott. (Most már csak nem kéne kinyírnom őket a következő pár hónapban.) A komposztbudiról pedig mindjárt mondok még pár szót egy külön bejegyzésben...

Csak egy (két) lelkes reflexió Jeles Andrástól egy '96-os Filmvilágból, két akkori fesztiválfilmről ("Haggyállógva Vászka" Gothár Pétertől és "A kisbaba reggelije" Szirtes Andrástól): Vászka és a kisbaba.

("...haragszom, mert [...] megölik a műveket, a professzionális színházak plüssbe döngölik a néző érzékenységét, a professzionális filmek lehetetlenné teszik néző és kép elementáris kapcsolatát – s mindez együtt szagosított, rózsaszín malacpofák felségterületévé változtatja a kultúrát, ahonnan jóízlésű ember szerényen, kevés zajt ütve visszavonul.")

(Jeles Andrásra egyébként a '83-as Álombrigád óta érdemes nagyon figyelni (nem mintha azt azóta bármivel is meg tudta volna haladni). Egyébként a két film egyikét se láttam, marad ez a passzívdohányzás-szerű másodlagos hatás. De én takarékos, igénytelen lény vagyok, elég nekem a mások ("autotróf") öröme is, pláne egy ilyen nagy emberé; hatékony ("heterotróf") feldolgozással ki tudom gazdálkodni belőle a saját személyiségfejlődésemet.

Plusz...

Aki kurvára ráér (mert pl. felhagyott az ún. "normális élettel"), annak még egy kis "izgalom" ráadásnak, egy másik excentrikus zsenit (Bódy Gábort, aki '85-ben öngyilkos lett) is idekeverve: Pieldner Judit: Ellenfilmek párbeszéde. Kutya éji dala - Álombrigád. (Borzalmasan művi stílusban íródott — pl.: "a bennünket itt érdeklő film „posztnarratív" szituáltsága abból eredeztethető", meg: "a képek egymásmellettisége inkább dadaista esetlegességet idéz, a képek tetszőleges egymásra következését, mint az eisensteini klasszikus 1+1=3 megkomponáltságát, ok-okozati, összefüggéseit, jelentéstöbbletét", vagy: "...mintegy a képi leírás szándékával végigpásztázó kamera ekphrasztikus alakzatokat hoz létre. A film festményeket idéz vagy parafrazál, emellett imitál..." —, viszont érdekes dolgokat lehet kihámozni belőle a két mágusról (Jeles, Bódy).) Még kell egy zárójel.)

És... 

Na most már mindegy, ez egy ilyen túlzsúfolt post lett: még egy halott klubtag kísért itt a téma körül (A kisbaba reggelijén ő is dolgozott), nem tudom elzavarni: Halász Péter; itt egy jellegzetes részlet (ajánló?) a "Herminamező – Szellemjárás" c. kísérleti filmjéből, amit egy buta félreértésből valaki a Videa.hu-ra töltött fel... Itt pedig az átlag Videa-látogatóktól hozzá kapott két jellegzetes (buta félreértésből írt) komment (Jeles András, akivel a "malacpofákról" beszéltünk itt az elején, bizonyára forogna a sírjában, ha már ő is halott lenne; mellesleg Halász Péter ezt már megtette akkor is, amikor még élt...):

Most hihetetlennek tűnik, hogy én "valaha" ilyesmikkel is foglalkoztam, pedig korábban, amikor még városi remete voltam, az ilyen állásajánlatok jelentették az egzisztenciám pilléreit. Ebbe itt valamelyik portál hirdetései közt botlottam bele, és bár határozott pénzszagot áraszt, úgy néztem bele, mint egy régi emlékkönyvbe, egy kis nosztalgikus kíváncsisággal... (Végig se olvastam; úgyhogy csak most, ennek a bejegyzésnek a szerkesztésekor vettem észre, hogy amúgy nem is felelnék meg a követelménynek, pl. nem vezettem 5 évig csapatokat, és hálistennek banki tapasztalataim sincsenek, illetve nem kifejezetten ilyen "front office" természetűek, hanem a Homár legmélyebb bugyraiba valók... Ja, amúgy azt se tudom, mi az a "front office", 15 év szakmai múlt után. Nyilvánvalóan nem vagyok kompatibilis a fennálló világrenddel... ;) )

Folytatódik a régi harc — ami egyébként szinte mindenkit érint, azt is, aki civilként nem is gondolná... Csak egy rövid, tipikus csatajelenetet idézek, illusztrációnak. (Egész pontosan két csata közötti jelenetet, ahogy gondterhelten forgatjuk a nyársainkat a tűz fölött (rajtuk béka, sün, mókus, levágott végtagok, kinek mi jut az ínségben...), az erdei táborhelyünkön. Ööö, tudom, elkalandozok egy kicsit, de ha nem itt kódorognék, akkor most épp penészmentesítenem kéne az egyre ellenségesebbé vaduló viskómat, amit nincs kedvem elkezdeni.)

Sajnos egyébként vesztésre állunk, pláne a Windows Vista és a Windows Live Mail gonosz tréfái óta, bár még mutatunk bizonyos életjeleket itt egymásnak, három régi grál-lovagok, akik sosem adják fel (alulról felfelé olvasandó, természetesen):

(Ja, elnézést, legalább négyszer szerepel a szövegben, hogy "szar", minden résztvevőtől legalább egy... Talán ez is jelzi, mennyire demoralizálódott, sőt lezüllött a kis felderítő elitcsapatunk az évtizedes vigasztalan bolyongás során.)

Bakker, elindult az Evolution, most túljutott a jelszókérésen. :)

Uhh...

De az uninstallja se megy simán, mikor megállt 100%-on a
csík, kimentem hugyozni, aztán megebédeltem, és most már
van egy másik csík, épp 0%-on áll, de már csak 3 perc...

Azóta megírtam ezt a mailt, kicsinosítgattam :) meg elzavartam
innen egy új macskát, közben nézelődök, olvasgatok...

(Ezt pedig változatlanul Outlook Expresszel írom.)


> ----- Original Message -----
> From: "A. U." 
> To: "lunakid"Cc: "FZ"
> Sent: 2009. december 9. 13:20
> Subject: Re: thunderbird 3 final ready for download
> 
> 
> hát ez tízpontos kérdés!!!
>
> talán az egyik (alig használt,  de akkor nagyon hiányzó) szarság, a
> resend hiánya
>
>
>> ----- Original Message -----
>> From: "lunakid"
>> To: "FZ"; "A. U."
>> Sent: 2009. december 9. 12:50
>> Subject: Re: thunderbird 3 final ready for download
>>
>> 
>> Ja, várjatok már...
>> 
>> Mi is a bajunk az Outlook Expressel?
>>
>>  
>>> ----- Original Message ----- 
>>> From: "lunakid"
>>> To: "FZ"; "A. U."
>>> Sent: 2009.  december 9. 12:50
>>> Subject: Re: thunderbird 3 final ready for  download
>>> 
>>> 
>>> Na, meg is vagyunk, miután végigkérdezett minden  szart
>>> a setup wizard (magyarul), majd gratulált, hogy now you
>>>  are ready to send and receive mails (angolul), az első
>>> login promptnál  szét is pukkant... :) (Már a form kitöltése
>>> közben is megreccsent  valamije, de az még csak egy
>>> Exchange-modulja volt, úgyhogy akkor még  rezzenéstelenül
>>> folytattam a konfigurálást. De hiába volt a  pókerarc, végül
>>> mégis veszítettem...)
>>>
>>>
>>>> -----  Original Message ----- 
>>>> From: "lunakid"
>>>> To: "FZ"; "A. U."
>>>> Sent: 2009.  december 9. 12:33
>>>> Subject: Re: thunderbird 3 final ready for  download
>>>>
>>>>
>>>> Le is töltöttem inkább az Evolutiont, épp  most telepedik.
>>>> 100 mega. :-o Abba jó sok szar hiba  fér...
>>>>
>>>> Sz.
>>>>
>>>>> ----- Original  Message ----- 
>>>>> From: "FZ"
>>>>> To: "A. U."
>>>>> Cc: "lunakid"
>>>>> Sent:  2009. december 9. 9:40
>>>>> Subject: Re: thunderbird 3 final ready for  download
>>>>>
>>>>>
>>>>> napeeersze... még1x nem ugrok be  ennek a szarnak
>>>>>
>>>>>> ----- Original Message ----- 
>>>>>> From: A. U.:
>>>>>> Subject: Re: thunderbird 3 final ready for download
>>>>>>
>>>>>>  thunderbird 3 final ready for download
>>>>>>

OK, tessék, itt van, gyarapodik tovább a Rémblog, mint egy rákos daganat, szóval nem akarom kivonni magam a felelősség alól, csak ezen a héten, meg még a következőből pár napig, szabadságon vagyok, úgyhogy kb. dec. 10-ig szünetel az önsanyargatás. Addig beállítottam az ólamban egy időkapcsolót, hogy:

• azt higgyétek, hogy most is otthon tartózkodok, és írom a blogot
• az árva krumpli (nem úgy árva, mint az árvacsalán, hanem kicsírázva találtam rá a hűtőben, és adoptáltam) meg a két azonosítatlan hagymás növény is azt higgye, hogy otthon tartózkodok, ők pedig kint a riviérán
• ne fagyjanak meg a különféle bontatlan ragasztók, penészmentesítő folyadékok meg festékek (amik 1 évig tarthatók el, 5 fok fölött, szóval az előző két évet nem tudom, hogy vészelték át — ja, de most is kint vannak a teraszon, nem is bent, szóval akkor ez mindegy is...)

A blogolással egyébként (a már említett inkompatibilitáson túl) az a bajom, hogy eleve az egész műfaj idegen tőlem; sosem írtam naplót, nemcsak, mert kit érdekelne, hanem mert "súlyos és indokolatlan korlátozást" jelent egy ilyen kvázilineáris időtengelyre felszúrkálni az életem publikus darabkáit, mint egy saslikot. Ráadásul az emberen könnyen úrrá lehet a kényszer, hogy az idő telik, valamit muszáj írni, mert az Olvasó elmegy világgá...

(Inkább egy rendes CMS kellene, meg egy lunakid.hu, sőt .com... Aztán amikor megvenné a Google, akkor a Microsoftnak ezt jól beárulnám, akik így még többet ajánlanának érte, és akkor meg ezt megmondanám a Google-nak, akik meg még többet, plusz még egy csomó látogatót, de én akkor megint szólnék a Microsoftnak... — és ezt addig ismételgetném, amíg én lennék a világ ura, és akkor végre bekötnék a telkemre a csatornát, és nem kéne a kísérleti alomszékemet fotózgatnom...)

Kedves Barátaim!

Egy vallomással tartozom nektek... Ez a blogolás egy kurvanagy baromság. Nem?

Egyébként is, egy remete nem ír blogot. Ugye. Még egy ilyen kamu-remete se, mint én. Ki a jó francnak is írná?

Mondjuk, ezt az álláspontot már meghaladtam, némi unszolásra, és mert pár unalmas sztori ismételt, és egyre szakadozottabb elkántálása után egyszerűen a blogolás lett a könnyebb ellenállás iránya. (Plusz, ha egyszer elfogy a tartalék pénzem, és már mindenhez túl öreg leszek és hülye, és megint valami újságnál kell majd melóért kilincselnem, majdnem biztos, hogy rá fognak kérdezni, hogy "És... Ír-e esetleg blogot?". És akkor én majd magabiztosan rámutatok erre itt az ujjammal. De ezt most még nem kell jegyzőkönyvbe venni, csak úgy anekdotázgatok...)

Na. Amíg ezen rágódtok, Kedves Megszámlálhatatlan Tömegei az Olvasóknak, én megpróbálok aludni végre. (Ágyban. Párnák közt, a szüleim fűtött, kényelmes lakásában, a zebegényi odúmtól 300km-re (most érdemes betörni, és elrabolni a krumplimat!), egész napos mértéktelen zabálás, többrendbeli bevásárlóközpontban, más személy kárára elkövetett ruhavásárlás, kellemes, seggnézegetéssel és nyálcsorgatással elegy belvárosi korzózás, majd hosszas, punnyasztó tévézés után... "Légy kiszámíthatatlan!" — ezt tudom csak tanácsolni nektek is: a Természet rendkívül kiszámítható dolog, ám ha ugyanakkor te viszont kiszámíthatatlan maradsz, nehezebben talál fogást rajtad a Rideg Rögvalóság!... ;) )

A korábban is emlegetett unokatesóm már hetekkel ezelőtt figyelmeztetett, hogy az Unabomberre emlékeztetem:

"Kedves Rém bácsi,

Gondoltam megemlítem, hogy kezdesz kísértetiesen emlékeztetni Ted bácsira. Most éppen a "Life in Montana" fejezetnél jársz :D Szóval csak óvatosan."

Azt hittem, ha nem lesz kutyám, se gyerekem, akkor szabad ember leszek...

Erre... Nem is tudom, hogy mondjam el... Krumpli... Szóval, most krumplit tartok, és... Pillanat, mindjárt összeszedem a gondolataimat... De addig is, amíg kitalálom: tegnap olyan szép idő volt, hogy kivittem a növényeimet sétálni ide a ház elé a napra, addig nyüszítettek-kaparásztak:

Ezekkel pedig itt fürdeni mentünk:

(De most el kell mennem, majd később visszajövök befejezni... Most épp Pesten vagyok, a korábban már említett unokatesómmal találkozunk az Instantban; csak azért mondom, hogy ha ezt valaki épp olvassa (nemtom, miért tenné, de tegyük fel), és szintén épp itt van a VI. kerületben, és pont ráér, és akarja látni az Instant site-ján kiállított jeti-remetét élőben, az jöjjön...)

(Nem, ez viszont most csak ún. viccelés, a sokkoló alámerészkedés a természet eredendő szemérmetlenségének ritkán látogatott bugyraiba most elmarad.)

Néhány privát visszajelzés és az itteni visszajelzések feltűnő elmaradása (szinte látom a zavarodott arcokat: "Na ne... Ez most tényleg megőrült ott kint egyedül?!"...) arra utal, hogy némi magyarázat szükséges ehhez a kaka-témához...

Rövidre fogom, mert az interneten kiterjedt irodalma van ennek (sőt ahogy az egyik hozzászólásból megtudtam, már a tévében is volt róla szó). Még linket se tudok adni, mert melyiket?... (Ill. egyet már a "Kakatár" c. bejegyzésben megadtam, mert ott legalább van rengeteg "ízléses" fotó.) Rá kell keresni, hogy "szárazvécé", "komposzt toalett" vagy "alomszék" (bár ez utóbbiról pl. az Országh-féle leírást — minden fontos érdeme ellenére — éber fenntartásokkal kell olvasni, "with a grain of salt", ahogy a művelt francia mondja...).

Bocsánat, ha esetleg elrontom a játékát valakinek, de: semmi perverzió, semmi anális, "kakális" fixáció stb... Pontosan ugyanolyan a viszonyom a szaráshoz, mint bármelyik átlagos "européernek". "Otthon", a városban, én is a klotyóba végzem a dolgom, nem mellé (mondjuk a felmosó vödörbe).

Amiért mégis "beleütöm az orrát" a Kedves Gyanútlan Látogatóimnak abba, amit normális esetben az ember (és sok állat is) rejteget, és igyekszik nem tudomást venni róla:

• Idekint nincs vécé. Se csatorna. (Az soha nem is lesz.) Se víz. Illetve, az van (bár még csak egy kerti csap), de az télen szétfagyna, úgyhogy már elzártam (részben persze a "Városi remete túlélési esélyei a városon kívül" c. kísérlet kedvéért). A pottyantós budi pedig mindjárt betelik; és ha arról kéne részletes (képes) beszámolót írnom, hogy "És hogyan tovább?!", akkor mindjárt világos lenne, hogy alighanem mégis az optimális megoldást választottam ezzel a nyavajás komposztbudival. ;)
   
• Én amúgy is ilyen "kicsit zöldes" gyerek vagyok. (Nem ún. "méregzöld", csak valahol a "konzumidióta" és a "öngyilkos Greenpeace-merénylő" között; ezért is tudtam egy ideig LMP-s lenni, de nekem az pl. egy kicsit, erős túlzással és leegyszerűsítéssel fogalmazva: "önmagáért zöld", amivel már (vagy még?... ;) ) nem tudok azonosulni. Hiába, én mérnök vagyok (l. alább).)
   
• Kíváncsiság. Ha a szaráshoz ugyanúgy állok (ülök) is, mint bárki más, amihez talán kicsit mégis más a viszonyom, az az "igazság keresése". Megtanultam (ez az ország különösen jó iskola ehhez...), hogy soha ne higgyek el senkinek semmit, de még saját magamnak se nagyon. És erről a szárazvécé-témáról pl. túl sok és túl lelelkes leírást olvastam, és nagyon örülnék, ha minden igaz lenne, amit mondanak, de hát ennek is az egyetlen garanciája az lehet, ha fogom és kipróbálom magam.
  
  (Nekem amúgy is az egész életem egy nagy kérdőjel. Alig vannak megnyugtatóan "lezárt állítások" mögöttem. Mindenbe belekezdtem, mindent körbeszaglásztam, amibe belebotlottam, aztán mentem is tovább, a következő érdekes dologhoz. Aztán egy idő múlva újra elővettem régi témákat (hobbi, meló, könyv, sőt... ööö... pár "kedvenc" lány is), aztán megint továbbléptem. Emiatt aztán sajnos végig beváltatlan ígéretek, félkész produktumok, félbehagyott mondatok stb. szegélyezik ezt az egész ökörhugyozás-szerű "pályát", amit eddig bejártam. Persze nem direkt csinálom, ez inkább csak egy ilyen "sajnálatos körülmény". De nagy szerencsémre így is élvezem, és igazából egy cseppet se bánom, hogy ilyen vagyok.)
   
• Bár a komposztvécékről hetekig lehet egyfolytában olvasni a neten (pontosan ezt tettem én is, mire a gyakorlati próbákig eljutottam), SZINTE SEHOL nem találni HITELES (pl. minimum ellentmondásmentes...) beszámolókat arról, hogy hogyan is működnek ezek a "száraz toalettek" a valóságban.
  
  Ezt az "üzemi naplót" tehát nagyrészt a Google-nek írom. Nemcsak, mert a kutya se olvassa ezt a blogot úgyse (tisztelet a kivételnek, akiknek most itt integetek, hogy sziasztok!... ;) ), hanem hogyha valaki rákeres pl. az "alomszék tapasztalatok" kifejezésre, akkor (ha a Google is úgy akarja...) valami hasznosat is találhasson (pláne magyarul! pl. Svédországban vagy Belgiumban, ahol nem csak szövegelnek a környezetvédelemről, ez sokkal könnyebben tanulmányozható téma), szépítés, torzítás nélkül, ne csak a csinos diófa burkolatok kifűrészeléshez, meg a komposztálás (szintén összevissza, ellentmondásokkal agyonterhelve tárgyalt) témájához újabb "elterelő" adalékokat.

Az idősíkok kakaki... kataklizmatikus összecsúszásából ocsúdva, koncenrtáljunk ismét a jelenre.

(Apropó idősíkok meg napló: épp a 2001 Űrodüsszeiáról olvasgattam tegnap; nem rajongok A. C. Clarke-ért, se Kubrickért, de zseniális ötletek vannak a történetben is és a filmben is, melyben pl. az emberiséget majdnem kinyírja egy (amúgy nagyon barátságos) számítógép, ami akkoriban (60-as évek) még eseményszámba ment... Erről jut eszembe, a számítógépek engem is fenyegetnek, még itt is, itt burjánzanak körülöttem, az asztal körül, alig férek ide, a... egy további számítógéphez... Na, de elkalandozok; gyerünk vissza a természetbe!...)

Hogy a Kedves Olvasó képben legyen, itt látható, hogy miről is beszélünk:

És most, aki szégyellős, finnyás, nem szokott vécére járni stb. az forduljon el, mert további arcpirító részletek következnek:

• Már megint kakálni kell... (Ennek sose lesz vége?! Hol a fényképező...)
• Erről jut eszembe: még nincs vécéülőke a hordón, úgyhogy most is szőrén kell majd megülnöm...
• Az alábbi képen pedig (szigorúan közkívánatra!...) a szaratómű tegnapelőtti első éles tesztje utáni állapot látható:
  
  ***FIGYELEM! VIGYÁZAT! NEMZET-MEGOSZTÓ BOTRÁNYOS FELVÉTELEK!***
  
  
  
  (Az alsó barna réteg, az nem az, ami szokásos esetben egy latrina fenekén található (különösen, mivel ugyebár egyetlen alkalomról beszéltünk...), hanem érett komposztos termőtalaj, "gyújtásnak". Alatta pedig (legalul, úgyhogy az már nem látszik) pár centi magas párna van száraz, vékony gally- és szárnyesedékből, a későbbi tömörödés ellen némi "légtartaléknak".)
   
• Az eddig tapasztalatak szerint (bár egy teszt nem teszt...) nemhogy szaga nincs a hordó "béltartalmának", de (egyelőre?) kifejezetten illatozik a fűrészpor miatt!...
   
• És a következő adag után:
  
  [TÜRELEM! KICSIT KÉSŐBB!... IHLETET GYŰJTÖK.]
  
  Nna...:
  
  
  Mint látható — a sok sárgájából... —, ezúttal valamivel kevésbé volt ideális a konzisztencia. (Tegnap este megittam egy sört. Ezért ráncolta volna összébb a homlokát fölöttem az ég?) És most 1-2 deci vizeletet is adagoltam hozzá, ízlés szerint...
  
  De mivel tökéletesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy ilyen keverékben (a nehezen reagáló "szilárd hajtóanyag" + nyers fűrészpor + egy csomó száraz papír) elinduljon bármiféle izgalmas folyamat, inkább (kissé eltérve a technológiától) adtam hozzá még egy kis földet:
  
   

(Egyébként az máris sejthető, hogy ha ilyen "térfogatárammal" folytatom, nem lesz elég a 30 literes hordó egy hónapra. Vagy pedig nem kell rögtön minden szir-szart megennem... Ha mondjuk ezentúl csak sört innék, azt mind kipisilhetném pl. a szomszéd telkére...)